2011. július hónap bejegyzései

Versend polgármestere a Facebookon jelentett csődöt

A Facebookon jelentette be Versend polgármestere, hogy csődbe ment a település. Kárász István megküldte a bíróságnak a felszámolási eljárás iránti kérelmet.

Öt igen szavazattal, egyhangúlag döntött Versend képviselő testülete a felszámolási eljárás mellett. Kárász István polgármester a hétfői döntésről és az okokról a Facebookon tájékoztatta a település lakóit.

Az “A hétszázát, de kellemetlen!” felütéssel induló levélben a polgármester a többi között felsorolja, hogy Versend képviselő-testülete 48 millió forintos banki tőketartozást és 24 millió forintos beszállítói tartozást örökölt a 2010. októberi átadás-átvételnél. A település a segélyek kifizetéséhez 1,4 millió forint hitelt vett fel 2010 decemberében, de 2011 májusában már ismét tartozott a segélyekkel és a bérekkel.

A település pályázott az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került önkormányzatoknak kiírt támogatásra is, de az igényelt 58,8 millió forint helyett alig kétmilliót kapott.

(Forrás: Origo.hu)

Orbán Viktor beszéde Tusnádfürdőn.

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket! Kísérletet teszek arra, hogy betartsam, megfogadjam Püspök Úr, illetve a vitavezető Németh Zsolt intését, és a tiszta beszéd jegyében próbálok röviden és egyenesen fogalmazni. Dacára annak, hogy ennek súlyos következményei szoktak lenni, miután az ember ismét Magyarország földjére lép, megrángatják a nadrágja szárát. Nos, mielőtt azonban mondandóm lényegére térnék, engedjék meg, hogy külön is köszöntsem a földijeimet, hiszen a felcsútiak egy delegációja is itt van most, aminek az az oka, hogy mi a csíkmenaságiak testvértelepülése vagyunk, és a falum delegációja most látogatott el a menaságiakhoz, ahonnan szintén vannak itt jó néhányan, őket is a Jóisten hozta. Köszönöm szépen, hogy itt vannak. Valamint a pécsieket és nyíregyháziakat is, természetesen.

Nos, ha megengedik, a mai, kicsit tekervényes úton közlekedő előadásomnak a kiinduló tézisét szeretném megfogalmazni. Mondandóm induló tézise úgy hangzik, hogy Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött, és egy új politika van kibontakozóban. Ezzel szemben Magyarországon még a régi politika van hatalmon, amely provinciális, kisszerű és dogmatikus. Ez a régi politika ebben a megváltozott európai közegben gyenge országot, gyenge nemzetet, gyenge közösségeket eredményez, és nem tudja hozzáadni az erejét, csak a gyengeségét a közös európai célokhoz. Eddig a rossz hír.
A jó hír, hogy ennek nem szükségszerűen kellene így lennie. A magyar politika lehetne európai kitekintésű, lehetne nagyívű, lehetne érzékeny és nyitott. Azonban ahhoz, hogy ez így legyen, ahhoz pontosan meg kell értenünk, hogy mi az a korszak, amely lezárult, és milyennek mutatkozik az az új európai korszak, amelybe most fogunk belépni. Ezért mondandóm első részében kísérletet teszek arra, hogy megfogalmazzam a lezárt, régi, európai korszak és régi európai politika néhány lényeges jellemzőjét, amely korszakot én 1968-tól eredeztetem. 1968 fordulópont volt Európa életében, de hogy ez mennyire mást jelentett Európa nyugati felén, mint a keleti felén, ezt csak 1990 után, amikor már mi is a Nyugat részévé váltunk érthettük meg. Számunkra, közép-európaiak számára 1968 Prágát jelentette elsősorban. Bevonuló orosz tankokat és letiport cseh szabadságvágyakat, valamint a közép-európai szolidaritás hiányát. Nyugaton azonban a ’68-as barikádépítések, diáklázadások egészen másról szóltak. Ha a különbséget érzékeltetni akarom, hadd idézem ide Önök elé, hogy mit írtak a párizsi diákok a Sorbonne Egyetem falára mintegy a 68-as megmozdulások és lázadások mottójaként. Ez a mondat a falon valahogy így hangzott: Professzorok, épp olyan vének vagytok, mint a kultúrátok!

1968-ban tehát a politika alapját, egyfajta mélyrétegét jelentő kulturális forradalom vagy ellenforradalom zajlott le, amely sikerrel végződött, és majd 40 éven keresztül a hátterét adta az európai politikának. Mint említettem, mi ennek a súlyos következményeire csak 1990 után döbbenhettünk rá, mondjuk a ’68 környékén írt – mindannyiunk által ismert – Rolling Stones dal, az Utcai Harcos (Street Fighting Man), egész mást jelentett a mi fülünkben, és egészen más volt a jelentése Nyugat-Európában. Azonban ’90-ben összetalálkoztunk, mert azzal, hogy Európa részévé, az Európai Unió részévé váltunk, az ottani politikát meghatározó kulturális háttérvilágnak is a részévé lettünk. Ez a kulturális ellenforradalom, mely ’68-ban indult Európában, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a szabadság útjába álló akadályokat le kell bontani. Ez első pillantásra érthetetlennek tűnik, hiszen Európában éppen szabadság volt akkortájt: parlamentáris demokrácia, szabad választások, nemzeti függetlenség, sajtószabadság és így tovább. Ha jól figyeljük azonban, a ’68-asok azt a társadalmi programot hirdették meg, hogy a teljes egyéni szabadsághoz nem elegendő a politikai vagy társadalmi elnyomás alól felszabadulni, a teljes egyéni szabadság kiteljesedéséhez meg kell szabadítani az egyént a közösségi természetű kötelékeitől. Ha úgy tetszik, meg kell szabadítani az embert a vele született tulajdonságaitól. Itt nem az állam és az egyén szembenállásáról van szó, ahogy tévesen félreértelmezik gyakorta Magyarországon, hanem valójában az ember mint közösségi lény és az egyéni szabadsága, a közösség és az egyén viszonyának problematikájáról. Amikor arról beszélünk, hogy a ’68-asok azt mondták, hogy az egyént a szabadság érdekében meg kell szabadítani a vele született tulajdonságoktól, akkor olyasmire gondoltak, mint a nyelv köteléke, amitől szabadulni kell, a származás köteléke, amitől szabadulni kell, és a nemi identitás is, amely kötelék, és amitől jobb, ha az ember szabadul. Mindennek a gondolkodásmódnak a kerete az a morális relativizmus volt, amit köznapi nyelven úgy fogalmazhatok meg, hogy nincsen jó és rossz, csak “attól függ” van. Ez a ’68-as életérzés, a kulturális ellenforradalom lényege.

Mint azonban minden mozgalom, egy idő után szükségszerűen – különösen, ha utópisztikus célokat tűz ki és fölfogásom szerint az ember veleszületett kötelékeitől való megszabadítás csak utópisztikus cél lehet, eljut a bukáshoz. Ez mostanság következett be Európában. Most jutott el Európa oda, hogy azt mondja, hogy ebből a kulturális háttérből, ebből a mélyáramból, ebből a korszellemből most már elegünk van, és a jövőt, az új európai jövőt és európai politikát más szellemi alapokra kell építeni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Európa ráébredt arra, hogy az egyéni szabadság útjába magasodó korlátok lebontási törekvései egy idő után már nem ezeket a korlátokat, hanem a teremtés rendjének a falait döngetik. Természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre. Változás kell tehát! Mi a változás iránya, amit megérthetünk ma az európai fejleményekből. Megpróbáltam néhány pontban összefoglalni a tapasztalataimat. Néhány tételmondatban próbálom ezt megtenni.

Az első ilyen gondolat, ami Európában ismét polgárjogot nyert, úgy hangzik, hogy egyedül a Jóisten képes a semmiből egyedül teremteni. Az ember csak párban képes életet létrehozni, maga is így született. Ez az első új tétele az európai politikának. A második, hogy a család, a nemzet és az európai kultúra nem a ma élők tulajdona, hanem a már meghaltak, az élők és a majdan megszületők felbonthatatlan közössége. A harmadik gondolat, ami az új európai korszellemet mintázza vagy jelöli a számunkra, úgy hangzik, hogy az ember közösségi lény. Abba születik bele, abban él, és önmagát is csak közösségben képes újjáteremteni. Az ember egyszerre racionális és társadalmi lény, a kettő egymástól elválaszthatatlan, vagyis Európa eljutott oda, hogy kimondta, hogy nem igaz, hogy a totális szabadság eléréséhez az összes falat le kell dönteni, mert ha így járunk el, akkor a fejünkre fog szakadni a tető. Azt kell tehát mondanom, hogy a ’68-as liberalizmus, amit manapság inkább neoliberalizmusnak neveznek, a ’68-as korszellem, amely eredetileg szabadságharcként fogalmazta meg magát, mára okafogyottá vált. Amit ebből a szellemi irányzatból érdemes volt beépíteni, megőrizni, azt az európai szellemi és politikai erők beépítették a saját gondolkodásukba. Ha valaki összeveti például a német kereszténydemokrácia mostani karakterét, mondjuk a ’68 előttivel, akkor láthatja a változást. Ha ugyanezt elvégzi mondjuk Franciaország esetében, ott is nyilvánvaló, hogy ennek a kulturális ellenforradalomnak a beépíthető, elfogadható, továbbvihető elemeit a hagyományos európai szellemi és kulturális erők befogadták. Hogyan menjen végbe ez a változás? Azért tűnik ez fontos kérdésnek, mert a ’68-asoknak a változás módjáról vallott fölfogása úgy összegezhető, hogy minden, ami a régi kultúrához tartozik, azt el kell törölni. Professzorok, olyan vének vagytok, mint a kultúrátok! Ez azért nehéz kérdés, mert az európai embernek – pontosabban fogalmazok -, a modern európai embernek a lelki tulajdonságai közé tartozik, hogy a saját kultúráját egyszerre tekinti óriási és értékes örökségnek, és egyszerre lázad vele szemben. A kultúránk nagyszerűségének elismerése, ha úgy tetszik, a hódolat és a tisztelet ez iránt, valamint a kultúránkkal szembeni kritika és lázadás a modern európai emberben egyszerre van jelen. Ha jól értem, akkor ez a modernitás igazi drámája. A modern európai ember nem lehet csak a kultúráját, az örökölt kultúráját teljességgel és fenntartás nélkül elfogadó és hódoló, mint ahogy nem lehet csak azt teljesen elutasító és az ellen lázadó sem, a kettőt egyszerre éli meg. Ha jól emlékszem, ez a modern kornak az antropológiai lényege. Tehát nekünk föl kell tennünk azt a kérdést, hogyan változtassa meg Európa, hogyan tudja megváltoztatni a politika alapját adó kulturális trendeket, mélyrétegeket, korszellemet, és valószínűleg a válasz erre az, hogy a ’68-hoz viszonyuló Európa, amelyben nem kitörli Európa politikatörténetéből a ’68-asok hatását, hanem beépíti, ami beépíthető, ha úgy tetszik, a kultúrát úgy próbálja javítani, hogy lerombolás helyett inkább feljebb emeli, és beismeri, hogy el kell érni egyfajta egyensúlyt. Lelki nyugalmi állapotot, amely a kultúrák tiszteletével, elfogadásával, illetve abból valamint az azzal szembeni kritikából és lázadásból áll. És éppen az ez Európai lélek kulcsa, az európai lelki nyugalmi helyzet kulcsa, hogy ezt az egyensúlyt sikerül megtalálni. ’68-ban ez nem sikerült, ezért fordult szembe a teremtés rendjével végül is, vagy jutott el oda ez a politikai irányzat, hogy szembekerült, szembefordult magával a teremtés rendjével is.

Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hogyan mutatkozik meg mindez a politikában? Hogy egy valamivel közérthetőbb tájékra kalauzoljam Önöket, a politikában Európában mindazt, amit most elmondtam a korszellemről, azt két betűvel foglalták össze, amit angolul úgy mondunk, hogy PC, azaz politikailag korrekt. Ez azt jelentette Európában, hogy ha valaki a hazáról beszélt, akkor azonnal nacionalizmussal kellett bélyegezni. Ha valaki a családról beszélt, akkor homofóbnak kellett nyilvánítani. Ha a nemzetről kezdett beszélni, akkor megtámadták az antiszemitizmus vádjával. Ha a társadalmiságról kezdett beszélni, akkor megtámadták, hogy piacellenes. Ha a népről kezdett valaki beszélni, akkor rásütötték, hogy populista. Ha a közösség mellett emelt szót, akkor azt mondták, hogy elnyomást akar. És hogyha a hit értékeiről beszélt, akkor klerikális reakció vádjával illették. Így nézett ki a politikában az, amit az előbb a korszellem összefüggésében mondtam Önöknek. Csak látszólagos ellentmondás, hogy ’68 után számos nyugat-európai országban időnként konzervatív és kereszténydemokrata kormányok is alakultak, gondoljunk Kohl Németországára. Mert igaz, hogy létrejöttek ezek a kereszténydemokrata vagy konzervatív kormányzatok, de sohasem tudták, nem voltak képesek, talán nem is merték célul kitűzni, hogy magát a korszellemet is megváltoztassák, ezért ez a korszellem egész a legutóbbi időkig, ha nem is akadálytalanul, de domináns módon érvényesült. Mára azonban ez a trend megtört. Nem a politikusok törték meg, a politikusok már csak kifejezik azt a tényt, a mai kereszténydemokrata és konzervatív politikusok választási győzelmei csak kifejezik azt a tényt, hogy a kor szelleme megváltozott. Valójában az európai emberek érzésvilága fordult el ettől az előbb fölidézett élet- és politikaszemlélettől, és hirdetett meg valami mást. Az európai emberek meggyőződésem szerint ebben a kicsit kaotikusnak tűnő új korszakban erkölcsi relativizmus helyett fogódzókat és eligazodási pontokat keresnek illetve várnak szellemi és politikai vezetőiktől. Ennek az új európai politikának megjelentek az emblematikus vezéralakjai: Angela Merkel Németországban, Sárkozy Franciaországban, s kevesebb figyelmet fordítunk erre, de ne felejtkezzünk el Balkenende miniszterelnökről sem, aki most aratta második választási győzelmét Hollandiában. Ennek az új politikai nemzedéknek és korszaknak a politikai krédóját Nicolas Sárkozy fogalmazta meg tán a legvilágosabban, amikor azt mondta: „Úgy akarok beszélni a nemzetről, hogy senki se vádolhasson nacionalizmussal. Úgy akarok beszélni a gazdaságról, hogy senki se vádolhasson piacellenességgel. És úgy akarok beszélni a társadalomról, hogy senki se vádolhasson populizmussal”. Ami, ha jól fordítjuk magyarra ezeket a mondatokat, nem azt jelenti, hogy olyan ravasz ember vagyok, hogy majd olyan körmönfontan beszélek ezekről a kérdésekről, hogy nem lehet ilyen hírbe hozni, hanem arról, hogy egyenesen fogok beszélni ezekről a kérdésekről, és nem tűröm el, nem fogadom el, nem nyugszom bele, hogy többen ilyen vádakkal illessenek. Ez az új európai korszellem és politikai kultúra krédója.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha mindezt lefordítjuk a szellem világából a politikai cselekvés nyelvére, a következőket tudom Önöknek jelenteni Európából. Úgy tűnik, hogy a II. világháború után kigondolt társadalmi rend most már a piacról, a társadalomról, igazságosságról, a piac, a gazdaság és a társadalom viszonyáról beszélek, tehát a II. világháború után erre a problémakörre a németek adtak egy választ, amit szociális piacgazdaságnak neveztek, és amelyet rendre kihívások értek az elmúlt 40 évben Európában. Maguk a németek is elbizonytalanodtak, hogy vajon érvényes-e még az Erhard, Adenauer által kidolgozott társadalmi berendezkedési elv a globalizmus körülményei közepette. Maga Schröder, aki a szociáldemokraták részéről volt kancellár, a maga újbaloldali fölfogásával kifejezetten tagadta, ha nem is vallotta be, de a tevékenységével kifejezetten tagadta, hogy érvényes lenne még a szociális piacgazdaság társadalmi elmélete és gyakorlata a globalizmus körülményei közepette. Ezzel nem volt egyedül, hiszen Tony Blair, Bill Clinton, akik együtt ezt az új baloldalt – valójában neoliberális alapokon – ,egy új baloldali koncepciót próbáltak megfogalmazni, valójában mind a múlthoz sorolták a szociális piacgazdaságot. Amit azonban ma látunk az, hogy a németek ismét önbizalomra és öntudatra kaptak, meghirdették a szociális piacgazdaság korszerűsítését, és ha megnézzük, hogy mit csinálnak a franciák, vagy éppen mit teszünk mi magyarok, illetve tennénk, ha nem az újbalosok lennének kormányon, illetve mit tesznek Lengyelországban a konzervatív kormány képviselői, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenki keresi a szociális piacgazdaság saját nemzeti változatát. Ezt az utat. Ezt az építményt. A piacnak és a társadalomnak, az egyéni szabadságnak és a közösségi érdekeknek ezt a német forrásból fakadó harmonikus állapotát próbálja mindenki a saját nemzetkarakterológiája szerint elérni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Menjünk még eggyel közelebb a valósághoz.
Azzal, hogy új európai korszellem bontakozik ki a szemhatáron, azzal, hogy a szociális piacgazdaság korszerűsítése vált ennek az új korszellemnek a társadalmi megtestesülésévé, elérkeztünk a politikai pártok világához is. És egyetlen politikai párt sem maradhat többé olyan Európában, mint amilyen eddig volt. Megkockáztatom, hogy a hagyományos jobb- és baloldali fölosztás teljes egészében értelmét vesztette. Megjegyzem, ’90 után Magyarországon is problémás volt mindig a jobb-és baloldal besorolása, de ott valamit segített a helyzeten, hogy a baloldal alapvetően a kommunista örökség folytatását jelentette, a jobboldal meg mindazt, ami ezzel szemben állt. 17 évvel a rendszerváltás után nem tűnt még el ennek a dimenziónak az érvényessége, de ma már sokkal halványabb, mint az Európa felől érkező új gondolatok ereje, vagyis le kell számolnunk azzal a magyar gondolkodásmóddal, amely az előző európai korszak pártjait próbálja utánozni Magyarországon, és hagyományos kereszténydemokrata vagy jobboldali vagy hagyományos szociáldemokrata baloldali pártokban gondolkodik. Új típusú pártokra van szükség. A Fidesz 2003 óta dolgozik ezen. Kicsit elkapkodtuk, elsiettük, hamarabb indult meg ez a folyamat Magyarországon és a mi házunk táján, mint hogy ehhez az európai támogatást a korszellem oldaláról megkaptuk volna. A politikában, szemben a szellem embereinek világával, a koraérettség vagy az időelőttiség nem érdem, hanem hiba, de most nem erről szól a mai beszélgetésünk, ezért ezt tegyük zárójelbe. De ha belegondolnak, mi arra számítottunk már 2002-ben, hogy Stoiber győzni tud Németországban. Arra számítottunk, hogy egy új francia-német konzervatív kettős Európában szellemi változásokat is el fog indítani. Ha Önök elővennék esetleg, amit ajánlok, időnként a Fidesz, a szövetségünk 2003-as alapítólevelét, amit a Gesztenyéskertben fogadtunk el, annak minden mondata már európai kulturális változás, társadalmi és pártpolitikai következményeit igyekezett levonni. Persze akkor talán kicsit előreszaladtunk, de ez most versenyelőnyt jelent. Tehát azt gondolom, ezt az összefüggést, amiről most beszélek, Magyarországon a polgári erőkön kívül más még nem képviseli. Talán fel sem ismerte.

Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nézzük, hogy ebben az új helyzetben – s most megérkeztünk Magyarországra – milyen új típusú párt jött létre a régi jobboldalon, mondjuk úgy, hogy a polgári, nemzeti térfélen, és a régi baloldal térfelén. Amit én a jobboldalon látok, az a következő: nekünk egy olyan új pártra van szükségünk, és efelé tettük meg a lépéseket, egy olyan új politikára, egy olyan új politikai entitásra, tehát szövetségre, amelyet a következő négy tulajdonság jellemez. Először is nemzeti. Nemzeti a kultúravédelem szempontjából és a gazdasági érdekvédelem szempontjából is, amely ha lesz esetleg kérdés, amely a világnak ezt az új fejleményekkel gazdag térfelét vagy területét érinti , akkor szívesen térek majd arra ki.
Tehát először is nemzeti, másodsorban demokrata. Tehát nem adja föl azt a meggyőződését, hogy a politikai irányt, amely egy nemzet életét meghatározza, azt a népakaratnak kell kialakítania, és a fölfogásának középpontjába továbbra is minden magyarországi hazugsággal és csalással megnyert választás ellenére. A magyar emberek sikeres félrevezetése ellenére is azt a meggyőződésünket nem szabad föladni, azt a demokrata meggyőződésünket, hogy a demokrácia lényege egy idea, amit az emberről gondolunk. Hogy az ember képes arra, hogy megértse a körülötte zajló világot, lefordítsa azt a saját nyelvére, megértse az előtte álló választási lehetőségeket és döntéseinek, lehetséges döntéseinek következményeit, és ez alapján jó döntést hozzon. Tehát nemzeti és demokrata. Versenypárti. Hisz abban, hogy az érdem szerinti előrejutás egy társadalomban akkor lehetséges, ha nem egy fensőség ossza ki, hogy kiből mi lehet, hanem a társadalmi versenyben a képességek összemérésekor alakulhat ki az igazságos társadalom, ahol mindenki szorgalma, képessége és tehetsége szerint a verseny segítségével eljuthat a korlátai határáig. És negyedrészt ennek az új jobboldalnak – ha szabad így fogalmaznom – amellett, hogy nemzeti, demokrata, versenybarát, amellett szociálisnak is kell lennie. Szociálisnak, ami azt jelenti, hogy a társadalmiság eszméjét kell képviselnie, és ki kell mondania, hogy megvédi a társadalmat az ellen, hogy a piac, vagyis a haszonszerzés logikája alapján szervezzék át az emberek életének minden területét. Elfogadja a piacot és a versenyt egy bizonyos határig, de onnantól már nem engedi. Az egészségünk már nem lehet üzlet. A kulturális javakhoz való hozzáférésünk nem lehet pénz függvénye. A fölemelkedéshez szükséges tudás és kultúra megszerzése az oktatási rendszeren keresztül nem lehet pénz kérdése. Itt nem érvényes a verseny, mármint a pénzügyi, gazdasági verseny. Itt más elvnek, a felelősségvállalásnak, a kölcsönös felelősségvállalásnak, a társadalmiságnak kell érvényesülnie, tehát a régi jobboldal helyett egy új jobboldalra van szükségünk, amely nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális.
Nézzük, milyen választ adott a megváltozott korszellemre a baloldal Magyarországon. Mit látunk most ott?

Egyenesen fogalmazva: miközben mi azt mondjuk, hogy ennek az új jobboldalnak nemzetinek kell lenni, a baloldal továbbra is internacionalista. Nem mondom, hogy ez minden tagjára igaz, de összességében a minimális kijelentés, amit megkockáztathatunk az, hogy a nemzeti dimenzió indifferens számára. Antidemokrata. Azt is mondhatnám, hogy autoriter az új baloldal Magyarorországon. Ennek az autoriter gondolkodásmódnak az alapja egy szakértői és modernizációs felsőbbrendűség, amely szerint az éppen hatalmon lévők tudják, hogy milyen reformra van szüksége az embereknek, és az emberek ebbe ne szóljanak bele, mert összezavarják a fölkészült szakértőket abban, hogy világosan végigvigyék a maguk által alaposan végiggondolt és szakmailag igazoltnak látott társadalomátalakítási törekvéseket. Tehát internacionalista, autoriter. Monopolista, vagyis a monopóliumok barátja. Nem a versenyé. Kiváltságos csoportok, kiváltságos politikai, társadalmi és gazdasági csoportok kiváltságainak a megőrzése érdekében dolgozik. És végezetül antiszociális, mert arról akarja meggyőzni az embereket, hogy úgy juthatunk el az igazságos társadalomhoz, hogy ha az életünk minél szélesebb körét a piac szabályozására, a piaci koordinációra, vagyis az üzleti haszonszerzésre, vagyis a gazdasági logikára, a piacra bízzuk. Ez pedig a reménytelenségbe taszítja Magyarországon polgártársaink két-három milliós tömegét. Tehát a jobboldal nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális, az új baloldal pedig internacionalista, autoriter, monopolista és antiszociális. Ez a helyzet ma Magyarországon, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha mindazt nyugat felől közelítve, amit elmondtam, rávetítjük a magyar valóságra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.
Másodsorban az új politika programjának egy határozott demokráciavédelmi csomaggal is kell rendelkeznie. Nem fogadom el, bármilyen magas helyről is érkezzék, azt a gondolatot, hogy az alkotmányos rend sohasem lehet képes arra, hogy önmagát megvédje a demokrácia ellen, és így az alkotmányos rend ellen összeesküvő kalandorok csoportjával szemben. Hát ha arra se képes, akkor mire? A demokrácia lényege a demokratikus és alkotmányos rend lényege, hogy képes magát megvédeni az antidemokratikus törekvésekkel szemben. És ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja, ezért érvényesül a gátlástalanság, a hazugság, az adatok meghamisítása, az emberek félrevezetése, akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát. Ehhez egy demokráciavédelmi csomagra van szükség, amit mi ki is dolgoztunk. A harmadik fontos eleme ennek az új politikai programnak, a versenybarát szabályozás. Monopóliumellenes szabályokat és törvényeket kell alkotni Magyarországon, és ki kell mondani, hogy a versenynek végső soron az az értelme, hogy az emberek, tehát a fogyasztók számára alacsonyabb árakat, könnyebb megélhetést eredményezzen. Olyan versenyre nincs szükség Magyarországon, hogy amikor fölszabadítjuk egy-egy területen a versenyt, akkor hirtelen árnövekedés következik be. Ez ellentétes mindazzal, amit a versenyről tanítanak, tudunk és amiben hiszünk. És végezetül, miután szociálisnak is kell lennie ennek az új jobboldalnak, az új politika programjának kell tartalmazni egy határozott, a szegények számára készített programcsomagot is. Ki kell mondani, az új jobboldal senkit sem hagy az út szélén.

Kedves Barátaim!
A jobboldalon belül, a polgári nemzeti erőkön belül is van még értetlenség küldetésünk ezen részével kapcsolatban. Sokan úgy viselkednek a jobboldalon, mint Jónás próféta, aki beszaladt ugye Ninivébe, kikiáltotta a Jóisten üzenetét, majd a futótök levelei alá húzódott, aztán várt. Amikor a szegénységről és a szociális kérdésekről, meg a plebejus életérzésről van szó, akkor a jobboldalon hasonló jelenségeket látok. Még mindig vannak a jobboldalon meghatározó intellektuális erejű csoportok, amelyek nem értik meg, hogy kevés beszaladni Ninivébe, elmondaniuk, hogy a szociális következményei a mostani újbaloldali kormányzásnak két-három millió ember elszegényedését jelenti. És itt megállni, behúzódni a tök levele alá és várni. A jobboldalnak be kell menni a szegények közé, tisztelt Hölgyeim és Uraim. Nagyon sok helyen már ott vagyunk, a polgármestereink, a nehézsorsú városokban mandátumot kapott embereink ott vannak, de nekünk az egész országba be kell menni, és világossá kell tennünk, hogy az az igazság Magyarországon, hogy a szegények csak az új jobboldaltól várhatják érdekeik védelmét, mert a baloldal lemondott róluk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez azt jelenti, hogy egy történelmi megállapodásra van szükség Magyarországon. A középosztálynak egy történelmi szövetséget kell kötnie a magyar szegényekkel. A magyar szegények két-, most már inkább hárommilliós tömegével. Azokat sorolom ide, akik a rendszeresen elérhető jövedelmükből nem képesek a szükségszerűen megjelenő havi kiadásaikat fedezni, őket mind a kilátástalan helyzetbe sodródó szegények világához sorolom.
Közöttük és a magyar középosztály között létre kell hozni egy történelmi szövetséget. A Fidesz küldetése, hogy ezt a szövetséget létrehozza. A középosztálynak érdeke, hogy ez a szövetség létrejöjjön, mert ha ez nem jön létre, akkor a középosztály egyre nagyobb tömegei süllyednek bele ebbe a szegénytengerbe. És hogyha ez a szegénytömeg az őket magára hagyó baloldalra vár, akkor biztos lehet benne, hogy morzsák ugyan jutnak az asztalról időnként ilyen-olyan formában, de kiemelkedési út sem az ő, sem a gyerekei számára nem nyílik. Márpedig a középosztálynak éppen azt kell vállalnia a szegények felé, hogy megnyitja az ő és a gyermekei számára a szegénységből való tartós kiemelkedést, a középosztályba való fölemelkedés lehetőségét. Ha ez nem következik be, akkor a kiváltságait védelmező oligarchák fognak a kiszolgáltatott helyzetben lévő szegényekkel szövetségre lépni a középosztállyal szemben. Ez az előttünk álló egy év legfontosabb kérdése. Hogy lesz-e elegendő lelki, erkölcsi, hitbéli erő a jobboldalban, a jobboldal minden meghatározó szellemi csoportjában, hogy végre fölismerje, hogy igenis plebejus politikára, szociális jobboldalra, és ennek a két-három milliós embertömegnek a közvetlen érdekvédelmére van szüksége, amit a jobboldalnak kell ellátnia. Nagyon bízom benne, hogy az előttünk álló időszak azt bizonyítja majd, hogy a magyar jobboldal szellemi vezetői képesek a megújulásra, képesek fölismerni az Európában zajló változásokat, annak Magyarországra gyakorolt hatását, össze tudják fésülni az új európai korszellem és a magyar társadalmi valóságból következő lépéseiket, harmóniába hozzák őket, és sikeresen hirdetik meg azt az új politikát és új politikai programot, amely elvezethet oda, hogy kiérdemeljük a választópolgárok többségének bizalmát és végre olyan kormánya legyen Magyarországnak, amely szolidáris a saját polgáraival.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!

(Forrás: orbanviktor.hu)

Filmfelvételen itt tekinthető meg

Hiába várnak Svájcra a frankhitelesek

A svájci gazdaságot egyelőre nem viseli meg az erős frank, az export jól van, deflációs vagy komoly inflációs kockázatok sem jelentkeznek. A svájci jegybankárok azonban aggódva figyelik az európai adósságválságot, hiszen kérdéses, stabilak tudnak-e maradni a sodrásban. Svájci euró mindenesetre egy darabig biztosan nem lesz.

Továbbra sem tűnik úgy, hogy a svájci gazdaságot megviselné az erős frank, deflációs kockázatok egyelőre nem jelentkeznek, jegybanki beavatkozás sem várható a közeljövőben, mondta az Indexnek Bebesy Dániel, a Budapest Alapkezelő elemzője.

Az árfolyamot az európai adósságválság körüli félelmek hajtották fel, az euró/frank keresztárfolyam már 1,14-es szinten van, a frank/forint 238 fölött járt hétfőn. Hogy melyik lesz az a pont, ahol a svájci nemzeti banknak tényleg be kell avatkoznia a folyamatba, nehezen jósolható meg. Egyelőre úgy tűnik, a frank hiába erősödik soha nem látott szintekre, a jegybankárok legfeljebb a homlokráncolásig jutnak. Pedig a frank a 2007 körüli időszakhoz képest bőven 50 százalékot meghaladó mértékben erősödött, 2008 őszén, a tomboló válság időszakában is csak átmenetileg lépte át az 1,5-öt.

A múlt héten Thomas Jordan alelnök úgy nyilatkozott, aggódnak az Európában dúló adósságválság frankárfolyamra gyakorolt hatása miatt, “a svájci jegybank ugyanakkor nem fegyvertelen, és intézkedhet, ha deflációs kockázatok jelentkeznek.”

A defláció és a fegyverek

Az árszínvonal csökkenése a lakosság szemszögéből első ránézésre nem tűnik komoly problémának, ám hosszabb távon komoly gondokat okozhat. A cégeknek a csökkenő eladási árak – és a további árcsökkenés reményében elhalasztott vásárlások – miatt csökken a bevételük, a munkaerőköltségen pedig csak elbocsátások árán tudnak faragni. A defláció hatására megnövekszik a munkanélküliség, ezáltal tovább csökken a fogyasztás. Ez ellen a jegybank részben az alapkamat csökkentésével küzdhet: az alacsony kamatszint többletfogyasztást generál, aminek árfelhajtó hatása is van. Fiskális oldalon gazdaságélénkítő csomagokkal próbálkozhatnak, csökkenthetik az adókat, növelhetik a segélyeket, vagy munkahelyeket teremtő állami beruházásokba kezdhetnek.

“Deflációs kockázatok egyelőre nem jelentkeznek, sőt a svájci jegybank néhány hete publikált jelentéséből kiderül, a gazdaságban erősebben érvényesülnek az inflációs hatások, ám az árszínvonal emelkedése egyelőre nem igényel jegybanki beavatkozást” – mondja Samu János a Concorde makroelemzője.

Egy esetleges monetáris szigorítás csak még erősebb frankot hozna – és amíg lehet, addig valószínűleg nem terhelnék ezzel a gazdaságot. Svájc kamatpolitikáját ugyanakkor erősen befolyásolják az Európai Központi Bank döntései. Ha az EKB kamatot emel a megnövekedett inflációs veszélyek miatt, várhatóan az SNB is követi majd ezen az úton.

Az export jól van

A külkereskedelmi adatokból úgy tűnik, az erős frank egyelőre az exportot sem sújtja annyira, hogy az jelentős mértékben rontaná az ország versenyképességét. (Svájc exportja májusban 22,6 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit, a kereskedelmi mérleg többlete 3,3 milliárd frank volt.) Bár az SNB legutóbbi felmérésében megkérdezett 210 vállalatból 48 nyilatkozott úgy, hogy negatív hatással van tevékenységükre a frank erősödése – az exportágazatokban és a turizmusban dolgozók szakszervezetei évek óta zúgolódnak –, a kilátásokkal kapcsolatban nem voltak igazán pesszimisták a vállalatok.

Nem mindenki viseli jól

Bár az összkép egyelőre nem lesújtó, az erős frank egyes vállalatoknál azért már érezteti negatív hatását. Az UBS és EFG International bankok költségcsökkentésbe kezdtek, mert a nagyon erős frank már súlyos károkat okoz az eredményükben. A Lonza Group, az egyik vezető svájci vegyipari vállalat arra kényszerül, hogy meghosszabbítsa a dolgozók munkaidejét anélkül, hogy a plusz munkaórákat kifizetné. Ez az emelés közel 2700 alkalmazottat érintene, és 18 hónapig állna fenn. A Lonza Csoport bázeli központja múlt havi jelentésében közzétette, hogy csak a frank masszív erősödése a 2011-es eredményt 84 millió dollárral is lerombolhatja.

Gerőcs Tamás, az Equilor elemzője úgy véli, ez részben a svájci gazdaság sajátos szerkezetének is köszönhető. Az országban számos cég olyan specializált tevékenységet végez, amellyel monopol- vagy oligopol helyzetben van a világpiacon. Ezeknek a termékeknek a keresletére csak kisebb mértékben hatnak az árfolyamváltozások.

Samu János szerint az erős frank negatív reálgazdasági hatásai csak később lesznek kimutathatóak, a mostani, relatíve optimista képet árnyalják Svájc utóbbi hetekben tett kijelentései, miszerint aggódva figyelik az adósságválság frankárfolyamra gyakorolt hatását. Szerinte a SNB ezzel verbálisan máris elkezdett beavatkozni a frankgyengítés érdekében, és nem kizárt, hogy a következő néhány negyedév hatásait látva további lépésekre kényszerül.

Fogytán az eszközök

“Hogy mit tudnak tenni az erős frank ellen, az kérdéses. Intervencióval a jegybank már korábban is próbálkozott, de akkor csak ideig-óráig tudtak megálljt parancsolni a frankerősödésnek” – mondja Gerőcs Tamás.

A svájci jegybank 2009-ben kezdte a rendszeres beavatkozást a piacon, és 2010 első felében is folytatta. Sorozatos euróvásárlással a 2009. márciusi, 55,8 milliárd frankos szintről 2010 májusra a rekordnak számító 238 milliárd frank értékűre növelte a devizatartalékait. Az euró– frank-árfolyamot azonban csak decemberig tudta az 1,50-es határ fölött tartani, a stratégia hatástalannak bizonyult. Ráadásul az ország komoly eurótartalékokra tett szert, amelynek értéke a frank erősödésével folyamatosan csökkent, és ez végül több mint 32 milliárd eurós veszteséget okozott a jegybanknak. Bár a kudarc egy időre elvette az SNB kedvét a beavatkozástól, Samu János, a Concorde elemzője nem tartja kizártnak, hogy idővel újra ehhez az eszközhöz nyúlnak.

A frankon múlik

Az elmúlt két hétben az euróval szemben szinte alig gyengült a forint, bár mostanra 270 forint fölé került az árfolyam, az elmúlt időszak csúcsához képest sem drágult 10 forinttal sem az euró. Eközben a frank több mint 20 forinttal lett drágább, ha százalékban mérjük, mennyit gyengült a forint a két devizához képest, még nagyobb a különbség a frank javára (Az euróval szemben bő 3, a frankkal szemben 13 százalékkal gyengült a forint.)

Mindez a frank euróval szembeni erősödésének köszönhető. A frank forintban kifejezett ára azon múlik, hogy az euróval szemben hogyan mozog a frank illetve a forint, a két árfolyam eredője a most éppen 238 fölött rekordott döntött kurzus. Az alábbi géppel könnyen játszhat azzal, mi történik, ha a forint akár nem is gyengül az euróval szemben, a frank viszont tovább erősödik.

Bár komoly kormányzati támogatást eddig nem kaptak, korábban a frank erősödésének megállítására felmerültek olyan alternatív ötletek is, mint például a negatív kamatráta bevezetése. Ez a külföldiek által elhelyezett betétek megadóztatását jelentené, vagyis aki frankban tartaná a pénzét, kevesebbet kapna vissza a banktól, mint amennyit betett oda. A másik merész ötlet a frank árfolyamának euróhoz rögzítése, vagy akár az euró bevezetése Svájcban.

Túl sikeres

Svájc úgy képes tartósan a világ legversenyképesebb országa lenni, hogy nem dúskál természeti erőforrásokban. Az évtizedeken át tudatosan irányított és politikai összefogásra épülő gazdaságfejlesztés,jó ütemben történt csatlakozás a globalizációhoz, a kis adók mellett jól működő állam, a belső és külső versenykényszer, a jól menedzselt és az eladósodásnak ellenálló államháztartás, az infrastrukturális fejlesztések, valamint a piaci igényekkel összhangban működő oktatási rendszer miatt Svájc a válságban is a világ egyik legsikeresebb országa maradt.

Ez utóbbi szándékot a svájci jegybank alelnöke egyértelműen elvetette, mivel rögzített árfolyamos rendszerben nem lennének képesek önálló kamatpolitikát folytatni.

Thomas Jordan szerint a leginkább megnyugtató megoldás az lenne, ha az európai adósságválság körüli félelmek csökkennének. Csakhogy erre egyelőre nem látni nagy esélyt, a görög adósságrendezés kapcsán továbbra is csak kérdőjelek vannak, a hangulatot pedig nem javítja az eurózóna vezetőinek kapkodása sem.

A svájci menedék

Svájc tulajdonképpen saját sikerességének csapdájába esett, az ország gazdaságának fundamentumai ugyanis nagyon jók, a befektetők előszeretettel mentik át frankba a pénzüket a gyengélkedő euróból. A válságot a svájciak alig érezték. 2009-ben a GDP másfél százalékot esett, a munkanélküliségi ráta a 2007-2008-as szintről egy százalékpontot emelkedve 2009-re 3,7 százalékra nőtt, a költségvetés a válság előtti két százalék körüli többlete 2009-re 0,7 százalékra apadt, de így is a pozitív tartományban maradt. A vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GDP még ebben az időszakban is nőtt.

Svájc tehát más országokhoz viszonyítva jelentősen kisebb megingással vészelte át a válságot, elsősorban a lakossági fogyasztásnak és az állami építőipari beruházásoknak köszönhetően. A Világgazdasági Fórum (WEF) által évente elkészített globális versenyképességi listán az ország 2009-ben és 2010-ben is az első helyen végzett.

Ráadásul az állam adóssága meglehetősen alacsony, mindössze a GDP negyven százaléka, és 2005 óta tizenhárom százalékponttal csökkent. A külső egyensúlyt hatalmas többlet jellemzi, a folyó fizetési mérleg egyenlege rendszeresen meghaladja a GDP tíz százalékát, ami ritka erős gazdasági alapokról tanúskodik.

(Forrás: Index.hu)

Újra gyengült a forint

Gyengült a forint a svájci frankkal és az euróval szemben is: csütörtökön délelőtt a frankot 232,50 forinton jegyezték, az euró pedig 269,40 forint volt a bankközi kereskedelemben.
A svájci frank előző délután még 230,30 forintot, este 230,75 forintot ért. Az euró árfolyama szerdán délután 268,25, este pedig 267,75 forint volt.

A reggeli órákban széles sávban mozgott a forint az euróval szemben, kereskedők szerint elsősorban azért, mert még nagyon illikvid volt a piac. Az euróval 267,05-269,00 forintos sávban kereskedtek.

Csütörtök reggelre újra gyengült a forint, miután a Moody’s leminősítést valószínűsítő felülvizsgálat alá helyezte az Egyesült Államok adósságbesorolását arra az esetre, ha az amerikai törvényhozók augusztus 2-ig nem tudnak megállapodni az adósságplafon emeléséről, ami rövid távú technikai csődöt eredményezne.

Egyes vélemények szerint nem zárható ki, hogy a svájci frank újabb történelmi csúcsra drágul a forinttal szemben.

Csütörtökön kiemelt piaci figyelem övezi az olasz állampapír aukciót.

Kereskedők arra számítanak, hogy az elmúlt napok mozgását megtartva alakulhatnak az árfolyamok, elsősorban nemzetközi hírekre reagálva.

Szerdán nagyot esett a dollár, miután Ben Bernanke Fed elnök arra utalt egy nyilatkozatában, hogy amennyiben lassul az amerikai gazdaság, a Fed készen áll újabb eszközök bevetésére. Délután pedig az euró kapott újabb pofont, mivel a Fitch is CCC-re vágta a görög adósság minősítését, arra hivatkozva, hogy még nem állt össze újabb IMF-EU csomag, illetve kijelentette, hogy a magánhitelezők bevonása a válságmegoldásba nála is csődeseményt jelentene.

A dollár csütörtökön délelőtt 189,50 forint volt, előző délután 190,10 forinton jegyezték. Száz japán jen 240,00 forint volt, csaknem teljesen megegyezett a szerda délutáni árfolyammal.

(Forrás: MTI)

A három évvel ezelőtti összeomlás fenyeget

Egyre nyilvánvalóbb, hogy elkerülhetetlen Görögország legalább részleges csődje, az ebből táplálkozó félelem gyengíti az eurót és a forintot is, miközben a svájci frank árfolyama szinte óránként dönt történelmi csúcsot a forinttal szemben, kedd délutánra 231 forint fölötti szinten ragadt. A nemzetközi pánikhangulatot fokozza, hogy a piacok ráébredtek arra, amit lényegében eddig is tudtak: nemcsak a görögök, hanem az olaszok, a portugálok és spanyolok is adósságbajokkal küzdenek. A teljes mediterrán térség kimentése – ha egyáltalán lehetséges – rengeteg pénzt emésztene fel, hatalmas politikai és társadalmi ára lenne.

Keddre az európai adósságválság következményeként pánik uralkodott el a világ vezető tőzsdéin és devizapiacain. A svájci frank, amely mostanra (az USA adósságával kapcsolatos problémák miatt is) az első számú menekülővalutává lépett elő – vagyis olyan pénzzé, amit bizonytalan körülmények között vásárolnak a befektetők – az elmúlt másfél napban valószínűleg sosem látott intenzitással erősödött, és sorra döntött történelmi rekordokat az euróval, valamint a forinttal szemben. Az euróval szembeni frankrekord hétfő reggel még az 1,18-as szint környékén volt, kedd hajnalban már 1,17 alatt, míg kedd délelőtt volt olyan időszak, amikor már csak 1,1553 frankot kellett adni egy euróért – cikkünk megjelenésekor ez a történelmi csúcs.

A frank lendülete a forinttal szemben hétfő délután kezdődött, öt óra körül lépte át a korábbi 228,01 forintos csúcsát, de aznap még 228,5 forint alatt maradt. Kedden kora reggel érte el a 229 forintot, majd délelőtt néhány óra alatt csaknem 5 forintot erősödve sorra döntött rekordokat. Kilenckor még csak 230 forint körül volt az ára, tizenegy óra előtt már 233 forint fölött. Az új történelmi csúcsa 233,41 forint, ami több mint tíz forinttal haladja meg a hétfő reggeli szintet. Mindez azt jelenti, hogy a svájci frankos hitelek törlesztőrészlete egy nap alatt csak az árfolyamváltozás miatt 5 százalékkal nőtt, egy havi 60 000 forintos részletnél ez 3000 forint (feltéve, hogy ezekben a napokban vonják a törlesztést).

A forint kedden már a dollárral és az euróval szemben is észrevehetően gyengült. Miközben hétfőn az esti órákig a 265-266 forintos árfolyamok környékén volt az euró, és érdemben nem ment 190 forint fölé a dollár, kedd délelőtt fillérekre megközelítette az euró ára a 270 forintot, míg a dolláré a 195-ös szinttől volt szintén fillérekre. Előbbi enyhe, 1 százalékot alig meghaladó forintgyengülést jelent – és azt, hogy a frank ennyivel többet erősödött a forinthoz képest, mint az euróval szemben –, a dollár ára viszont több mint 3 százalékkal nőtt hétfő reggel óta.

Pánik a tőzsdéken

A részvénypiacokon a befektetők elsősorban a bankrészvényektől igyekeznek szabadulni, de általánosan jellemző, hogy az eladók uralják a piacokat. Ázsiától Amerikáig minden jelentős tőzsde komoly, 2 százalék körüli mínuszban zárt hétfőn, az ázsiai piacok kedd reggelre hasonló mínuszt hoztak össze, és kedd délelőtt 1,5-2,8 százalékos veszteségben voltak az európai piacok is. Már ahol tudtak tőzsdemutatókat számolni: technikai gondok miatt kedd délelőtt az Euronext-tőzsdéken – köztük a párizsin – leállt az indexszámítás.

A budapesti tőzsde a nemzetközi trendnek megfelelően, azaz lefelé mozog. Hétfőn 500 pontos, 2,2 százalékos mínusszal zárt, kedd délelőtt újabb 350 pontos mélységben is volt, igaz, dél körül már csak 100 pontos volt a veszteség. A pánik eddigi legnagyobb vesztese a magyar tőzsdén az OTP, amely hétfőn 2,4 százalékkal gyengült, míg kedd délelőtt már 4 százalék fölötti mínuszban is volt, árfolyama, ami pénteken 5700 forint volt, kedd délelőtt 5400 alatt is járt.

Ilyen még nem volt

És még a hét közepénél sem tartunk, igaz, ez a hét a naptárakat felülírva a gazdasági életben már pénteken elkezdődött. A zavar előszele a vártnál rosszabb amerikai foglalkoztatási adatok pénteki megjelenése és szintén aznap az olasz tőzsdepánik volt.

Ráadásul a hétvégén a svájci jegybank elnöke bejelentette, hogy nem látják okát a frank gyengítésének, és megjelentek a hírek arról, hogy Olaszország miatt válságtanácskozást tartanak az unió gazdasági-pénzügyi vezetői. Hétfő estére kiderült, hogy az európai vezetők tanácstalanok, mi legyen a görög válsággal, és már a részleges államcsődöt sem tartják borzasztó rossznak.

(Forrás: Index.hu)

A nemnövekedés diszkrét bája

„Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, (…) a társadalom elpusztulna” – ez az egyik fő gondolata a magyar származású, de világhírűvé az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban vált Polányi Károly (Karl Polanyi) először 1944-ben megjelent, A nagy átalakulás1 című könyvének. Polányi gondolatának eredetisége ma már talán épp főművének sikere miatt nem átütő, a közgazdászok széles tömegei ugyanis immár alapvetésként kezelik, hogy nem lehet mindent a piacra bízni.

A Magyarországot a Tanácsköztársaság idején elhagyó közgazdász szerint a modern piacgazdaság kialakulása gyakorlatilag arra vezethető vissza, hogy a piac logikája a 19. század első felében befurakodott olyan területekre is, ahol korábban nem volt keresnivalója: az emberből munkaerő, a földből termőföld lett, a gazdaság levált a társadalomról és a saját törvényei szerint kezdett működni. A recenzált könyv bemutatása előtt érdemes áttekinteni, hogy honnan indult és hová jutott a piacok bírálata. A laissezfaire, vagyis a „mindenkinek mindent szabad” elvére épülő gazdasági berendezkedés fő kritikája a Polányi-féle alapvetésből indult ki: a piacot korlátozni kell, mert amúgy súlyos károkat okoz. A végső soron az egymással szabadon kereskedő emberek összességét jelentő piac korlátok közé szorítása melletti érvek között paradox módon voltak viszonylag piackonformak is, a bírálatok egy része ugyanis abból indult ki, hogy a piaci koordinációs mechanizmusnak csak ott van helye, ahol fennállnak a szükséges feltételek, ha azonban ezek a kondíciók nem teljesülnek, akkor nem szabad a piacban bízni.

Így nincs helye a kereslet és kínálat, illetve a szabad üzletelés logikájának ott, ahol korlátozott a piacra lépés a vevői vagy az eladói oldalon, ahol a cserében részt vevők egyike jóval informáltabb a másiknál (nagy az információs aszimmetria), vagy ahol nagyok a nem szándékolt és a viselt költségekre és a bezsebelhető hasznokra sem ható külső gazdasági hatások (externáliák). Ezekben az esetekben a piac elvi szinten sem működhet hatékonyan, legalábbis ha a hatékonyságot társadalmi szinten értjük – a fenti logika tisztasága miatt nem is meglepő, hogy ezek a bírálatok mára gyakorlatilag a közgazdasági kánon részévé lettek, és piaci kudarcok gyűjtőnév alatt a neoklasszikus szintézisen belül is helyet kaptak.

A szabadpiaci megközelítést azonban nem csak a saját keretein belül bírálták – és itt nem is elsősorban a marxista piactagadásra gondolok, ami évtizedeken át a mindennapok része volt Magyarországon is. A kritikusok egy része a piaci megközelítés alapvetéseit sem fogadta el, a tengerentúlon létrejött intézményi iskola például már a 20. század elején azt állította, hogy a piaci modellek és így a szabadpiaci koordináció használhatatlanok, hisz téves alapvetésekre épülnek: azért nem szabad a piacra bízni a gazdaságot, mert Adam Smith láthatatlan keze annyira láthatatlan, hogy már nincs is. Ezt az iskolát erősítette az alternatív megközelítéséről ismert Thorstein Veblen norvég–amerikai közgazdász is, aki elsőként fejtette ki, hogy hibás a klasszikus közgazdasági gondolkodásban alkalmazott pszichológiai modell: az önző, kizárólag a saját anyagi boldogulását kereső és tökéletesen informált homo economicus nem létezik, így tévedés azt hinni, hogy a racionális döntéseket hozó emberekből kiinduló szabadpiaci megoldások üdvözítőek – azaz a piaci megoldásokat el kell vetni.

A jelenlegi gazdasági rendszer fentieknél is radikálisabb és gyakorlati életből táplálkozó tagadását hozta a 20. század második fele – a széles olvasóközönség számára a legismertebb a Római Klub 1972-es jelentése volt, amely a gyorsan növekedő népességszám és a véges erőforrások közötti feszültséggel foglalkozott, és amely beszédesen a Növekedés határai (The Limits To Growth) címet kapta. A politikai kurzusok függvényében hol az egekig magasztalt, hol semmibe vett amerikai közgazdász, John Kenneth Galbraith 1958-ban jelentette meg A bőség társadalma című művét, ami addig nem hallott érvvel támadta a piacgazdaságot – mégpedig azzal, hogy a piac manipulál. Galbraith szerint beköszöntött a bőség korszaka, amikor a cégek a reklámok segítségével újabb és újabb anyagi szükségleteket gerjesztenek, mégpedig sokszor olyan igények életre hívásával, amelyek kielégítése nem javítja az életminőséget. Galbraith volt az első olyan ismert közgazdász, aki a túlfogyasztás káros hatásairól értekezett, de sok követője akadt a 2006-ban, 97 éves korában elhunyt sztártudósnak – közéjük érdemes sorolni a mesterüknél is radikálisabb hangot megütő és a környezetvédelmet is kiemelten fontosnak tartó növekedéstagadókat, akiknek egyik képviselője, a francia Serge Latouche A Nemnövekedés diszkrét bája címmel magyarul is megjelentette gondolatainak összefoglalóját.

„Nem többről és nem kevesebbről van itt szó, mint hogy végre ki kell lábalni a gazdaságból. Sokszor ütközik értetlenségbe ez a kijelentés, ugyanis kortársaink nagy része nehezen látja be, hogy a gazdaság valójában olyan, mint a vallás” – fogalmaz Latouche a magyar kiadás elé írt előszavában, és ez a gondolat az egész könyvön végigvonul, bizonyítva a nemnövekedési paradigma radikalizmusát. A növekedéstagadók ugyanis azt állítják, hogy nem egyszerűen másmilyen gazdasági szervezésre és struktúrára van szükség, hanem el kell jutni odáig, hogy az emberiség belássa: nem szabad az életét a gazdaság felől szemlélve felépítenie. Latouche szerint ennek két magyarázata is van, mivel a „végtelen növekedés összeegyeztethetetlen a véges világgal”, a minőségi és teljes emberi élet pedig az anyagi javak halmozásával, azaz a Föld eltartóképessége határt szab a fejlődésnek, a folyamatos növekedés és fogyasztás pedig levon az életminőségből.

A fenti két ponttal kevesen vitatkoznának, azt ugyanis könnyű belátni, hogy bizonyos erőforrásokból egyszer biztosan elfogynak a készletek, állandóan dolgozni pedig senki sem szeret. Mindezt belátva is meglepő azonban Latouche receptje: csökkenteni kell a termelést és a fogyasztást, szakítani kell azzal a beidegződéssel, hogy növekedés nélkül nincs jólét, illetve felül kell vizsgálni eddigi életmódunkat is. Jobban élünk, kevesebbet dolgozunk és kevesebbet fogyasztunk – Latouche szerint vagy ezt választjuk, vagy az erőforrások kimerülését és az ebből adódó káoszt és barbarizmust. A szerző azt ugyan nem mondja meg, hogy milyen lesz a növekedés nélküli társadalom, de az kirajzolódik a könyvéből, hogy nagy lesz a váltás: véget kell vetni a globalizálódásnak, lokálisabban fogunk élni, több helyi terméket fogyasztunk majd, kevesebbet utazunk és szállítunk, így kevésbé szennyezzük majd a környezetet, és helyi pénz használunk majd. Az egyik cél épp az, hogy kevesebbet dolgozzunk, mégpedig azért, hogy igényesebb életet éljünk – a szabadidőnk egy részét Latouche szerint például szemlélődéssel és társadalmi kapcsolataink ápolásával kellene eltölteni. A megoldási javaslatokat látva a francia közgazdásznak abban mindenképp igaza van, hogy ez olyan horderejű változás, ami csak a gazdasági szférában nem lehet valóra váltani, szükség van a társadalom egészének megreformálására is.

Latouche szerint a legfőbb gond abból adódik, hogy az emberiség többet fogyaszt, mint amit megengedhetne magának, a túlfogyasztás költségeit pedig a természettel, a kevésbé fejlett országokkal és a jövő nemzedékével fizetteti meg. Abban minden bizonnyal van igazság, hogy az amerikai és a nyugat-európai életvitel globálissá válása nem lenne megvalósítható, és az is elgondolkodtató, hogy az emberiség jelenleg nagyjából harmadával többet fogyaszt, mint amit a bioszféra regenerációs képessége révén pótolni tud – azaz idővel valaminek mindenképp meg kell változnia. „Az autonóm és fenntartható társadalom kellemes és élhető lesz, anyagi szempontból azonban szükségszerűen szűkösebb körülményeket jelent majd” – ismeri el a szerző, aki szerint épp ezért van szükség a sikerhez mély változásokra.

Az olvasót akkor fogja el igazán a kétkedés, amikor Latouche az egyének által követett értékek megváltozásától várja az áttörést: egoizmus helyett altruizmust, verseny helyett együttműködést, munkamánia helyett pedig a szabadidő örömét ajánlja, illetve kéri. A követett értékek megváltoztatásának mikéntjéről azonban nem szól a szerző, és ez a továbbiakban is így marad, azaz a sokszor meglepő felvetéseket nem bontja ki Latouche, aminek következtében minden egyes felvetés után égetően ott marad a kérdés: Rendben, de hogyan?

A könyvben felsejlik az ökologikus társadalom ideálképe is, ami az ökoszisztémával tökéletes harmóniában élő kisközösségek hálózatát jelenti helyi élelmiszer-ellátással, kereskedelemmel, energetikai autonómiával és bioregionális pénzzel – de például az rejtély marad, hogy ez utóbbi mit is jelent pontosan. Ugyanígy nincs kifejtve, hogy miképp lehetne meghatározni azokat a szükségleteket, amelyek érdemesnek ítéltetnek a kielégítésre, Latouche csak arra utal, hogy ezt „a közösség egészének kell meghatároznia”, ami a kollektív döntések igazságtalanságát már megtapasztalt országokban, így például Magyarországon bizonyosan nem hangzik túl jól. A nemnövekedési mozgalom egyik szlogenjével is ez a baj: hogyan képzelhető el reálisan a „Többet és jobbat kevesebből” valósággá válása? Latouche ugyan konkrét intézkedési terveket is felvázol a könyvben, de ezekkel kapcsolatban is sok a megválaszolatlan kérdés: hogyan lehet ösztönözni a „barátsághoz hasonló kapcsolati javak termelését”, milyen hatása lenne a gyomirtók teljes betiltásának, illetve hogy miképp lehet bevezetni az ismert globalizációellenes szervezet, az ATTAC által már régóta propagált spekulációs adót, ha vannak az adót be nem vezető államok? Az sem egyértelmű, hogy milyen következményekkel járna a technológiai innovációra bevezetett moratórium, illetve hogy ki és miképp döntené el, hogy mi számít támogatandó és mi tiltandó kutatásnak?

A nemnövekedés politikai programjában vannak olyan pontok is, amivel akár liberális közgazdászok is egyetérthetnek, több lépés ugyanis egyszerűen azt irányozza elő, hogy mindenki viselje a tevékenységéből adódó összes költséget. Latouche szerint például a szállítási költségeket meg kell emelni a környezetszennyezést ellensúlyozó adókkal, hasonló okokból kifolyólag adót kell kivetni a szén-dioxid-kibocsátásra és a radioaktív hulladékra is. Az externáliák problémájának kezelése fontos és üdvözlendő célkitűzés, de az szintén sok kérdést vet fel, hogy miképp lehet számszerűsíteni a társadalmi és környezeti hatásokat – főleg, hogy a költségek esetleges túlbecslése társadalmilag is szuboptimális kibocsátási szinthez vezetne. Nehezebben érthető és képzelhető el a globális vagyonadó bevezetése, illetve a reklámok adókkal és díjakkal történő megdrágítása is.

A nemnövekedési ideológia elfogadását nagyban nehezítheti, hogy Latouche könyvéből nem derül ki, hogy az által leírt magatartásformát mindenkinek egyénileg kell elérnie, vagy pedig a közösség kényszerítené ki a helyesnek vélt életmódot. Márpedig a különbség óriási, az előbbi megoldás ugyanis annyit tesz, hogy az emberekben tudatosítani kell a felelősségüket, az utóbbi pedig azt, hogy az egyén döntési szabadságának eltiprásával jönne el a „szép új világ” – ami az esetleges szépségből rögtön alaposan le is vonna. „Nehéz előre jelezni, hogy milyen hosszú lesz az átmeneti időszak”, de a „célok tekintetében semmilyen alkut nem szabad kötni (…) Nem ígérjük, hogy az új társadalom spontán és fájdalommentes módon születik majd meg” – fogalmazza meg a totalitárius rendszereket ismerők számára vészjósló gondolatait a szerző. „Nehéz ma pontosan meghatározni az ellenfelet (…), a behódolás sosem volt még annyira önként vállalt, mint ma” – fogalmaz Latouche, aki azt is elismeri, hogy „az élet újraelvarázsolása nélkül a nemnövekedés kudarcra van ítélve”. Ez már egy humánusabb megközelítésre utal, bár a könyvet azért inkább az a szemlélet lengi át, amely szakít azzal az alapvetéssel, miszerint az ízlés és az egyéni döntések nem képezik vita tárgyát, az az egyének magánügye („De gustibus non est disputandum”).

Az embereket az üzemek és a bevásárlóközpontok között ingázó fogyasztógépi léttől féltő Latouche szerint a fogyasztói társadalmat a reklám, a hitel és a termékekbe épített gyors elavulás tartja életben, azaz mindenekelőtt ezekkel szemben kell felvenni a harcot. A nem létező igényeket felszínre hozó reklámot már Galbraith óta ismeri a közgazdászvilág, a hitelek és a bankok ostorozása pedig szintén nem példa nélküli – elég csak a válságok nagy részét a bankok és nemzetközi szervezetek hitelezési gyakorlatára visszavezető Nobel-díjas közgazdászra, Joseph Stiglitzre gondolni. A beépített elavulás ebből a szempontból kicsit kilóg a sorból, ez az érv ugyanis ritkábban jelenik meg az elméleti kritikákban.

Az ellenérzések azonban legalábbis elnagyoltak. Hol van a határ a manipulatív és az informatív reklám között? Miért baj, hogy az információs tengerben a cégek is segítik az eligazodást? Mi a gond azzal, ha egy jelenlegi megtakarító egy jelenleg megtakarításokkal nem rendelkezőnek egy adott időre, ellenszolgáltatás fejében pénzeszközöket ad át? Miért hisszük azt, hogy amennyiben igény lenne hosszabb elévelésű termékekre, mint a jelenlegiek, akkor nem lenne egy olyan leleményes vállalkozó, aki ezen szeretne meggazdagodni? A fenti mondatokból kiviláglik Latouche könyvének és elméletének egyik nagy gyengesége: a szerző ugyanis a fejekben történő változástól reméli az új rendszer eljövetelét, de mindeközben gyereknek tartja az embereket – azt sem nézi ki belőlük, hogy képesek eligazodni a reklámok világában és kiszűrni, hogy hol próbálják rábeszélni őket valami haszontalanra, és hol adnak tájékoztatást egy valóban fontos termékről vagy szolgáltatásról.

„Nem elég a kapitalizmust támadni, a gazdasági növekedésre alapozott társadalmak mindegyikével szemben kritikai álláspontra kell helyezkedni”: ilyen a szerző szerint a kapitalizmus és a szocializmus is, így meg kell haladni a modernitás egészét. Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagyja, hogy vannak olyan szempontok, amely szerint a modernitás és a gazdasági fejlődés morális értelemben is előrelépésnek tekinthető. A nagy francia gondolkodó, Montesquieu szerint „ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök”, a gazdasági kapcsolatok intenzívvé válása és a jólét, vagy másképp fogalmazva az életszínvonal ebből adódó emelkedése ugyanis változásokat generál az egyéni magatartásformákban és a társadalmi intézményekben is. A gazdasági növekedés ebből adódóan több mint a termelés és a fogyasztás egyszerű emelkedése. A gazdasági fejlődés nemkívánatos következményei miatt sokan gondolkodnak Latouche-hoz hasonlóan, de ezek a megközelítések nem veszik figyelembe, milyen következményei voltak a sokat ostorozott növekedésnek az iparosodás óta eltelt két évszázad alatt. Részben a növekedésnek köszönhető, hogy ma teljesebb életet lehet élni, mint akár pár évtizeddel ezelőtt, elég csak az oktatás, a kutatás és fejlesztés, a tudomány, az egészségügy növekedésből táplálkozó fejlődésére gondolni.

A társadalmak morális fejlődésének kritériumait nehéz meghatározni, de elvi szinten nehéz vitatkozni a felvilágosodás korának definíciójával: egy közösség akkor fejlődik erkölcsi értelemben, ha nyitottabb, toleránsabb, sokszínűbb és elfogadóbb lesz, ha lehetővé teszi a társadalmi különbségek leküzdését, és így a szerény és hátrányos körülmények közé született polgárnak sem kell attól tartania, hogy szomorú helyzetéből semmiképp sincs kiút. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekre a fejlődésekre akkor volt esély, ha a polgárok előtt ott állt a fejlődés, az egyéni kiteljesedés, a szülők által elért eredmények meghaladásának lehetősége és reménye. Ez pedig elképzelhetetlen az életszínvonal emelkedése nélkül, hiszen a folyamatos növekedés álma adja meg azt az esélyt, hogy mi már többet adhassunk át gyermekeinknek, mint amit mi kaptunk a szüleinktől, a további generációk pedig még tovább léphessenek. „A növekvő életszínvonal-érték nem pusztán abban áll, hogy ténylegesen javítja az egyének életkörülményeit, hanem abban is, ahogyan egy nép társadalmi, politikai és végső soron morális jellemzőit alakítja (…) Különösen fontos, hogy az emelkedő életszínvonal társadalmunkat nyitottabbá, toleránsabbá és demokratikusabbá teszi” – állítja az ismert amerikai közgazdász és politikai gondolkodó, Benjamin M. Friedman, akinek Jólét és erkölcsösség című munkája2 a nemnövekedési elmélet egyfajta antitézisének tekinthető. Hogy a növekedésnek és a modernitásnak inkább a Latouche által hangsúlyozott negatív hatásai, vagy pedig a Friedman által kiemelt pozitívumai a fontosabbak, mindenkinek magának kell eldöntenie. Egy azonban bizonyos: felelős döntést csak úgy hozhatunk a növekedésmentes világ „diszkrét bájáról”, ha figyelembe vesszük azt is, hogy mit veszthetünk, és mit kockáztatunk egyéni, illetve közösségi szinten a francia gondolkodó utópiájának valóra válásával.

Dr. Kolozsi Pál Péter PhD, számvevő, Állami Számvevőszék, docens, Wekerle Sándor Üzleti Főiskola (kolozsipp@asz.hu).

(Serge Latouche: A Nemnövekedés diszkrét bája. Savaria University Press, 2011, 138 oldal.)

1 Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Mészáros Gábor kiadása, Budapest, 1997.
2 Benjamin M. Friedman: Jólét és erkölcsösség. A gazdasági növekedés és a társadalmi értékek kapcsolatáról – történeti összefüggésben. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010.

(Forrás: Polgári Szemle)

Hány óra van Ithakában?

Az Ithakai Órák nevű helyi pénzt New York államban, Ithaka városában egy Paul Glover nevű helyi vállalkozó hozta létre még 1991-ben. Az ihletet egy 1989-es karácsonyi vásáron kapta egy dél-dakotai kisvárosban, ahol belvárosi kereskedők karácsonyi promóciós kuponokat nyomtattak.

1991-ben első körben 30 vállalkozó csatlakozott azonnal és ajánlotta fel, hogy elfogadja fizetőeszközül az Ithakai Órákat. Az elterjedése mégis azon múlt, hogy ez emberek elkezdtek erről egymás között beszélni, így több tízezernyi beszélgetés meghatározta ezt a helyi pénzt és tovább is vitte. Ennek következtében egyre több és több cég bizalmába kezdett beférkőzni ez a fizetőeszköz, olyannyira,hogy 1993-ra az USA-ban már országos ismertségre tettek szert az Órák. Fontos megjegyezni, hogy ezen pénz építése és bevezetése folyamán azért még Amerikában is akadt ellenlábas, és nem is a kormányzat, sokkal inkább a lakosság köréből.

Volt, aki így reagált az Órák ötletére: ő „Saját pénzt nyomtattok? Egész jó üzlet – biztosan tele van a pénztárcátok.” „Tehát én megmutattam a kiadási lapokat és elmagyaráztam a sorozatszámot. Akik dicsérték az órákat, megköszöntük nekik meghívtuk őket, akik kritizálták az órákat vagy megrémültek tőle azokat is harag nélkül meghívtuk, hogy csatlakozzanak, és sokan meg is tették”.-vall erről később Paul Glover.
1996-ra már kb: 650 cikk és hír jelent meg az Ithakai Órákról, olyan neves lapokban is, mint a Wall Street Journal, Good Morning America, New York Times. Az elfogadóhelyek száma ekkora már több tízezer volt.
Ironikus módon, mikor 1998-ban megalapították az Ithaka Hours Incorporations-t, a fejlesztési és tervezési igazgató Monica Hargraves lett, aki korábban a FED-nél volt közgazdász.

De hogy mégis mi történt volna, ha Paul Glover nem indítja el ezt a kezdeményezést? A választ halljuk magától Mr. Glover-tól:
„Ha nem lett volna termelői piac (Farmer’s Market) olyan kereskedőkkel, akik az órákban egy újabb barter lehetőséget láttak, kicsi lenne ma az élelmiszer bázis. Catherine Martinez lett az első hívőnk, ő volt az első aki a töltött tésztájáért elfogadta az órákat. Ha a helyi népszerű mozi két vezetője (Rich Sany és Lynn Cohen) nem fogadták volna el az órákat a kezdetektől, nem lett volna nagyker forgalma az óráknak. Ha Greg Spence Wolf nem lépte volna meg, hogy a mozi takarításáért elfogadja az órákat, lehet, hogy a mozi abbahagyta volna az órák elfogadását.

Ha az Alternatív Szövetségi Hitel Intézet nem kölcsönzi a pénzügyi hitelességét az óráknak azzal, hogy elfogadja fizetésként, az órák elfogadottsága lassabb lett volna. Michael Turbank a Turbank étteremből (ami a város legjobbika) teljes áron elfogadta az órákat. James Cummings a Littletree gyümölcsösből szintén így tett. Ezek az emberek és még tucatnyi más úttörő bevitte a vérkeringésbe és
elterjesztették az órákat. Több ezernyi ithacai stabilizálta az órákat azok elfogadásával és költésével,
valamint azzal, hogy tovább mesélték családjuknak és barátaiknak.

A történelem sokkal inkább így közösségi módon épült, mint különleges vezetők által. A közösség naponta választ és visszautasít vezetőket, mielőtt a nevüket megtudná, mielőtt szavazhatna rájuk. A történelem az emberi igényeknek megfelelve előtérbe hoz embereket. Ezért van, hogy az órák hitelessége a közösséghez tartozik. Ezért az én sarkalatosnak tekintett szerepem csak egy eszköz volt a közösség igényére válaszul.”

Megfenyegette az USA-t az S&P

Az Egyesült Államoknak nem maradt sok ideje, hogy felemelje adósságplafonját, augusztus 4-én ugyanis jelentős mennyiségű állampapírja jár le, azonban ha addig nem születik megállapodás, akkor súlyos következményekkel számolhat – figyelmeztet az S&P.

Amennyiben augusztus 4-én nem tud fizetési kötelezettségeinek eleget tenni az USA, úgy súlyos következményekkel számolhat – hangsúlyozta John Chambers. Az S&P szakértője ma reggel a Reutersnek elmondta, hogy a fizetés elmulasztása azonnali leminősítéssel járna, vagyis a lejáró elemek rögtön D kategóriába kerülnének.

Ebben az esetében valószínűleg az Egyesült Államok hosszú lejárató adósság-besorolásán is rontana az S&P, ám valószínűleg a fent említettnél kevésbé drasztikus mértékben. Az S&P egyébként már áprilisban is leminősítéssel fenyegetőzött, bár valószínűleg annak esélye igen csekély, hogy augusztusig nem születik megállapodás az adósságplafon-emelésről.

A demokrata és a republikánus képviselők hónapok óta vitáznak az adósságplafon emeléséről, a törvényben rögzített 14,3 milliárd dolláros adósságplafont ugyanis már májusban elérték, ami azt jelenti, hogy egészen addig, amíg nem szavazzák meg a plafonemelést, nem vonhatnak be újabb adósságelemeket, ami miatt fennáll a veszélye annak, hogy augusztusban fizetésképtelenné válik.

Az S&P-hez hasonlóan a másik két hitelminősítő intézet, a Fitch és a Moody’s is aggódó szemekkel nézi az Egyesült Államokat, a Nemzetközi Valutaalap pedig fel is szólította Washingtont, hogy mielőbb tegyen valamit. “Rövid időn belül fel kell emelni az adósságplafont, így kerülhető csak el ugyanis, hogy a világgazdaságot és a pénzpiacokat újabb komoly sokk érje” – olvasható a szervezet tegnap napvilágot látott ország jelentésében.

(Forrás: Portfólió.hu)