2012. január hónap bejegyzései

Bóvliország tízmillió adósa

Hogy ne nézz teljesen hülyén, ha egy társaságban hozzá kellene szólnod. Hogy valaki fel merje tenni helyetted a legegyszerűbb kérdéseket. Hogy tudd, mi a téma. Ez itt a politikafóbok kiskátéja, az Index Szájbarágó.

Az egy dolog, hogy én keveset keresek, nem értek a pénzhez, és el is adósodtam, de hogy lehet az állam is ilyen hülye?
Önmagában azzal nincs baj, ha egy állam hitelt vesz fel. A hitel eredetileg arra való, hogy ha valakinek egyáltalán nincs pénze vagy nincs neki elég, de egy fejlesztést vagy beruházást most akar végrehajtani, akkor pénzhez jusson. Ezt csak később kell visszafizetni, de kamatokkal együtt. A legtöbb államnak van adóssága, különösen a fejlett országoknak. Az egyik legmagasabb adósságszint például Japánban van. Az a kérdés, hogy a gazdaság működik-e olyan jól, hogy egy ország a kapott pénzt vissza is tudja fizetni. Elvégre neked is csak akkor adnak hitelt, ha van jövedelmed, amiből majd törleszteni tudsz.

És a magyar államnak miből van jövedelme?
Nagyrészt adókból. Ebből kell fizetni a bürokráciát, az oktatást, az egészségügyet, a rendőrséget, a szociális ellátást, fenntartani az utakat, a közlekedést és sok más úgynevezett közszolgáltatást. És ebből kellene visszafizetni a különböző időpontokban felvett hiteleket is, kamatostul.

Erre van elég pénzünk?
Nincs. 2011-ben 12 183 milliárd forint volt a magyar állam bevétele, a kiadásai viszont 13 823 milliárd forintra rúgtak.

Többet költünk, mint amink van?
Igen, és ez már régóta így van. Tavaly 1700 milliárd forinttal költött többet a magyar állam, mint amennyi a bevétele volt. Ennyi a költségvetés hiánya, több, mint 2006 óta bármikor. A képet papíron javítani fogja, hogy a nyugdíjpénzek tavalyi államosításából befolyó pénz egy részét a hiány csökkentésére lehet fordítani. Ez azonban csak egy egyszeri tétel. Olyan, mintha egy család a félretett pénzét kezdené el felhasználni és azt mondaná: most végre kijövünk a pénzből. Ez a pénz azonban elfogy, és néhány hónap múlva megint kölcsön kell majd kérniük, ha nem keresnek többet vagy nem fogják vissza a kiadásaikat.

Hogy lehet, hogy így mégis működik az ország?
Úgy, hogy az állam hitelt vett fel a hiány pótlására. És hitelt vett fel a három, öt vagy éppen tíz évvel ezelőtti költségvetési hiányok fedezésére akkor felvett kölcsönök törlesztésére is. Azokra, amiket most kellett visszafizetni.

Mi? Hitelből fizetjük vissza a hiteleket?
Igen. Ez már így megy évről évre, kormányról kormányra. A hitelre szükség van, ellenkező esetben az állam vagy nem tudná kifizetni a hitelezőit, tehát fizetésképtelenné válna, vagy dönthetne úgy, hogy nem fizeti ki a nyugdíjakat és a közszolgálatban dolgozók béreit. Gondolom az utóbbi verziónak te és a nagymamád nem nagyon örülnétek.

Mennyire vagyunk eladósodva?
Magyarország teljes bruttó adóssága nagyjából 21 ezer milliárd forint. Ez alapján minden magyar állampolgárnak a csecsemőtől a nyugdíjasig körülbelül 2,1 millió forint adóssága van. Ez a 21 ezer milliárdos adósság a Magyarországon egy év alatt megtermelt nemzeti jövedelemnek (GDP-nek), tehát az itt előállított az összes áru és szolgáltatás értékének 76,1 százaléka.

Ez durván hangzik.
Ez bizony elég rossz adat, de tavaly Görögországban az államadósság a GDP 160 százaléka volt, Olaszországban pedig 120 százaléka. Vannak jobb helyzetben lévő országok is: Szlovákiában 41, Romániában 31, Bulgáriában pedig csak 17 százalék ez az arány. Szerencsére ezt a hatalmas összeget Magyarországnak nem egyszerre kell visszafizetnie. Idén „csak” 3946 milliárd forintnyi hitelt kell törlesztenünk. Ehhez tehát újabb hitelt kell felvenni, ahogy a 643 milliárd forintra tervezett 2012-es hiány fedezéséhez is.

Hogy adósodtunk el ilyen durván?
Ez a folyamat már a hatvanas évek végén megindult. 1967 óta nem volt olyan év, amit a magyar állam többlettel zárt volna. Ráadásul a felvett hitelt már akkor rosszul használták fel. A gazdaságszerkezet átalakítása helyett a pénzt inkább a halódó kohászat, a textilipar és a szénbányászat fenntartására fordították, és már akkor hitelekből törlesztették a hiteleket. A rendszerváltás után nem kértünk adósságelengedést vagy átütemezést. Ehelyett megpróbáltuk csökkenteni az államadósságot, de ez a kilencvenes évek közepéig nem sikerült. Az adósságot a Bokros-csomaggal jelentősen sikerült lefaragni, de aztán újabb hitelfelvételek következtek 2001-től, és ez a folyamat igazán 2002-től szabadult el.

Hogy tud felvenni egy állam hitelt? Elmegy a pénzügyminiszter külföldre, beadja a papírokat egy bankba, és vár az előtérben, hogy elbírálják a hitelkérelmét?
Nem. Az állam állampapírokat bocsát ki. Ezekre ráírják, hogy ha ezért cserébe valaki pénzt ad, akkor azt az állam meghatározott idő múlva kamatostól visszafizeti. Ez nem olyan, mint a te devizahiteled, amit havonta kell törleszteni. Az állam a kincstárjegyekért kapott pénzt egy éven belül, az államkötvényekért kapott összeget 3-5-10-15 év múlva fizeti vissza.

Vesz fel hitelt a mostani kormány is, ami azt mondja, hogy az államadósság a legnagyobb ellenség?
Igen. Idén egyrészt a korábbi kormányok által 2009-ben, 2007-ben, 2005-ben vagy éppen 1992-ben felvett forint- és devizahiteleket kell törleszteni, másrészt a már saját maga által tavaly felvett, rövidebb lejáratú hiteleket, plusz – ahogy mondtam – a költségvetési hiányt is kölcsönből kell fedezni. Az Államadósság Kezelő Központ ezért megpróbál annyi állampapírt eladni, hogy ez a pénz bejöjjön. 2012-ben a tervek szerint 4589 milliárd forintot kellene így szerezni.

Miért éri meg amúgy bárkinek is, hogy papírokat vegyen egy államtól és azért pénzt adjon?
Ez egy befektetési lehetőség, amelyen nyereséget lehet elérni. Máig ez a legbiztonságosabbnak tartott befektetés, az államok ugyanis szinte biztosan visszafizetik a pénzt, noha megbízhatóság szempontjából van különbség állam és állam között.

Kik azok, akik pénzt adnak a magyar államnak?
Te is vehetsz állampapírt, de a magyar állam a hitelek nagy részét belföldi vagy külföldi bankoktól, magán-nyugdíjpénztáraktól, befektetési alapoktól kapja. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy az állam a piacokról finanszírozza magát. Az OTP például több mint 600 milliárd forintnyi állampapírt vett. Sajátos helyzet ugyanakkor, hogy a magyar államadósság csaknem hatvan százaléka külföldi befektetők kezén van, nagy része ráadásul devizában. A magyar államkötvények közül a legtöbbet, mintegy 2000 milliárd forintot egy 60 éve alapított amerikai befektetési szervezet, a Franklin Templeton birtokol. Nagy mennyiségű magyar államkötvényt vett a belga KBC bank (1300 milliárd forint), a német BayernLB (589 milliárd forint), az osztrák Erste Bank (558 milliárd forint) és az ugyancsak osztrák Raiffeisen (400 milliárd forint).

És mindig lesz valaki a világban, aki a papírjainkat megveszi, hogy a hiteleket hitelből fizethessük?
Nem. Nem mindegy ugyanis, hogy mennyi kamatot kérnek ezért a befektetők. Ha úgy látják, nagyobb a kockázata annak, hogy gyengül a forint, amin ők buknak, vagy annak, hogy a magyar állam néhány év múlva nem tudja visszafizetni majd a pénzüket, akkor elhúzzák a szájuk szélét, és azt mondják: oké, adunk még pénzt, de mostantól nem 6, hanem 10 százalék kamatot kérünk. A magyar állam így egyre drágábban jut pénzhez. Ezeknek a hiteleknek a visszafizetése aztán durván megterheli majd a 3, 5 vagy 10 év múlva esedékes költségvetést. Egy idő után, főleg recesszió idején a magas kamatokat egyszerűen már nem lehet kitermelni. Ez tehát egy öngerjesztő folyamat: minél bizonytalanabbnak ítéli a befektető az állam helyzetét, annál magasabb kamatot kér, de ezzel még bizonytalanabbá válik az állam helyzete.

De a bankok mégis mi alapján mondják azt egy országról, hogy nem bíznak meg benne? Nem szimpatikus nekik a miniszterelnök?
Itt nem a szimpátia dönt. Ők is figyelik, milyen gazdaságpolitikát folytat egy állam, mennyire lesz képes kitermelni a pénzt a törlesztésre, de a döntésben nagy szerepe van a hitelminősítőknek is . Ezek a tanácsadó cégek vizsgálják az ország gazdasági mutatóit, költségvetését, az új törvényeket. Magyarországot mostanra három nagy hitelminősítő is a befektetésre nem ajánlott, azaz a bóvli kategóriába sorolta. Ezzel azt mondták a befektetőknek, hogy a magyar állampapírokat túlságosan rizikós megtartani vagy tovább vásárolni. Ugyan a magyar kormány most mondhatja azt, hogy nem kell adni a hitelminősítők szavára, hiszen a 2008-a világválság elején ezek a cégek is nagyot tévedtek, de a befektetők ettől függetlenül még igenis odafigyelnek ezekre a jelzésekre.

Ez a bóvli azt jelenti, hogy a magyar állam csődbe jutott?
Nem. Erről még nincs szó. Államcsőd akkor van, ha egy ország már nem tudja visszafizetni a felvett hiteleket. Egyelőre van annyi befektetői bizalom Magyarország iránt, hogy magasabb kamatokkal ugyan, de az állampapírjainkat megvásárolják.

Ha még bíznak bennünk, akkor mi miért fordultunk az IMF-hez? Nem azért kell a pénzügyi védőháló, hogy ha bukunk, akkor megfogjon minket?
De. Előállhat olyan helyzet, hogy a kibocsátott állampapírjainkat már nem akarják megvenni, vagy olyan magas kamatot kérnének érte, hogy az a magyar államnak már nem érné meg. Ebben az esetben tényleg nem jutnánk pénzhez, és vagy a hiteleket nem tudnánk fizetni, vagy a béreket és nyugdíjakat. Ha az IMF-fel megállapodnánk, az olyan lenne, mintha átestünk volna egy hitelbírálaton. Ez azt üzenné a világnak és a befektetőknek, hogy a lejáró hiteleinket vissza tudjuk fizetni, még akkor is, ha minden kötél szakad. És ha a piacról ennek ellenére már végképp nem tudnánk pénzt szerezni, akkor kedvező kamattal az IMF pénzéből törleszthetnénk. Ezzel megmaradna Magyarország fizetőképessége és a befektetői bizalom is, és ez önmagában csökkentené a kamatokat.

Miért foglalkozik most az egész világ velünk? Miért örülnek annyira annak, hogy egy ilyen kis ország a csőd szélére jutott?
Ennek több oka van. Egy közelgő államcsőd mindig érdekes, de a magyar állam fizetőképtelensége súlyosan érintené azokat, akik a magyar államkötvényeket birtokolják. A magyar állam tehát elég komoly gondokat tudna okozni egy osztrák banknak, egy amerikai befektetési alapnak, de német és olasz bankoknak is. Ha ők nem kapják vissza a pénzüket, ők sem tudnak másnak hitelezni. Így a saját országukban is leállhatnak építkezések, beruházások, amelyek miatt munkahelyek vesznének el.

Ha ennyire a pénzről meg a bankjaikról van szó, miért nem ezt mondják? Miért jönnek a Nemzeti Bank-törvénnyel meg a bírák nyugdíjazásával?
Mi az IMF-től és az Európai Uniótól akarunk pénzügyi biztosítékot kérni. Az EU vezetői azt mondják: miért akar kérni a magyar állam az uniós tagországok közös pénzéből, ha egyrészt rosszul gazdálkodik, másrészt nem tartja be az EU demokratikus normáit és az unió jogszabályait.

Mi a bajuk velünk?
Az a bajuk, hogy szerintük a magyar gazdaságpolitika hosszú távon nem fenntartható, ezért később is hitelekre szorul majd. Nem fogadják el azt, hogy a magyar állam a nyugdíjpénzek elvonásával vagy a nagy cégek megadóztatásával próbál pénzt szerezni. Ezek egyszeri tételek, amelyek most jól mutatnak a statisztikákban, de ettől hosszú ideig nem tud megállni a saját lábán a magyar gazdaság.

Azzal, hogy pénzt adnak nekünk, diktálhatnak? Úgy fogunk táncolni, ahogy ők fütyülnek?
Ha te nehéz helyzetben vagy és hitelt kérsz egy banktól, a bank is állíthat feltételeket. Ha te erre azt mondod, leszarod, mit mondanak, akkor nem kapsz pénzt. A nehéz helyzetben lévő országoknak is csak szigorú feltételek mellett szoktak pénzt adni. Az IMF nem azért van, hogy országokat hajtson az uralma alá. Nem gonoszságból akar beleszólni más országok gazdaságpolitikájába, hanem azért, hogy ő is visszakapja a pénzét. Általában arra ösztönzi a támogatott államokat, hogy csökkentsék a költségvetési hiányt. Ez azt jelentené, hogy újabb hitelek felvétele helyett az állami kiadásokat kellene csökkenteni megszorításokkal, elbocsátásokkal, vagy a bevételeket, például az adók növelésével. De nemcsak a nagy számokra figyelnek: Románia esetében például az IMF előírta, hogyan csökkentsék a kormányzat és az önkormányzatok 90 napon túli fizetési hátralékaikat, de az üzletek nyitását korlátozó szabályokat is eltöröltették.

Ez nem beavatkozás egy ország belügyeibe?
De. De azoknak az országoknak, amelyek más pénzére szorulnak, számolniuk kell ezzel.

(Index.hu)

Mit kíván az IMF?

Nem mintha bármi meglepőt tartalmazna, mégis sokat segít a tisztánlátásban, hogy kiszivárgott a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Bizottság feltételeinek listája, melyek teljesítése esetén az említett szervezetek hajlandók valamiféle pénzügyi védőhálót vonni az euróválság kedvezőtlen hatásainak különösen kitett Magyarország köré. Azok, aki úgy látják, hogy a korábban az ország szuverenitásának védelméért gazdasági szabadságharcot hirdető kormánynak nincs más választása, mint elfogadni e feltételeket, arról is ejteniük kellene néhány szót, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban.

Szigorúbb költségvetési politika – olvasható az örökzöld tétel a Figyelő által közölt pontok között. Még szigorúbb? Nem elég, hogy Magyarország eminensként az unióban három százalék alá szorítja a hiányt? Mégis, mi kell még? Hány ezer milliárd forintot kell kivonni még a társadalmi ellátórendszerekből, hogy a piacok elégedetten bólintsanak?

Bank- és ágazati különadók jelentős mérséklése, kivezetése. Rémlik, hasonlóra a kormány is ígéretet tett, mégis tanulságos, hogy az IMF ezt ennyire fontosnak tartja. A kifogásolt adók egy igazságosabb, méltányosabb közteherviselés szimbólumai: az Orbán-kormány az eddig kiváltságos szereplőktől kezdett pénzt beszedni, hogy elődjével ellentétben ne egyhavi nyugdíj és közalkalmazotti bér elvonásával állítsa helyre a Bajnai Gordonék által fél évre készített költségvetés által felborított egyensúlyt. Ennek a világnak legyen most már vége – üzeni ez a pont. Adórendszer átalakítása, terhek szétterítése. Értsd: a törékeny helyzetű középosztály magasabb adókulccsal terhelése, a több százezer családot kedvezőbb helyzetbe hozó, gyermekek utáni kedvezmény eltörlése.

Ad hoc gazdaságpolitikai intézkedések beszüntetése. Ez jogos elvárás. Bár az eurózóna is megtehette volna nekünk azt a szívességet, hogy kiszámíthatóbb módon zuhan a válság örvényébe. Tervezett reformok végigvitele, szociális juttatások rendszerének átalakítása, közösségi közlekedési vállalatok átszervezése. Ez volna, ugye, a Széll Kálmán-terv, melynek végrehajtását nagyban segíthetné az országgal kapcsolatos piaci hisztéria megszűnése, az IMF-fel kötött méltányos megállapodás gyors megszületése.

Jegybanki függetlenség „visszaállítása”. Értsd: a jegybanktörvény visszavonása. Ennyi is elég, hogy érzékeltessük a lényeget: ismét gyámság alá vont kormány és parlament, megszorítás megszorítás hátán, csökkenő nyugdíjak és jövedelmek, szűkülő hozzáférés az állami ellátásokhoz, a szociális katasztrófa fenyegető árnya; cserébe erősebb lehet a forint, a lejáró adósság olcsóbban finanszírozható, nem lesz több leminősítés, nem emleget senki államcsődöt. Legalábbis egy ideig. Valóban ez volna felemelkedésünk receptje? Ez a visszautasíthatatlan ajánlat? Az IMF vezetője világossá tette, nincs kompromisszum. Pedig Magyarország a hiánycsökkentésben kifejezetten sikeres, az adósság növekedésének gátat szabott, a fizetési mérlege többletet mutat, hatalmas devizatartalékkal rendelkezik, a gazdasága talpon maradt, eddig sikerült hatástalanítania a devizahitel-bombát, s mindezt úgy, hogy a társadalmi feszültségek még kezelhetőek. Ám a pénzügyi világhatalmak nem tűrik, ha valaki elkóborol a nyájtól, s a maga útját járva konszolidálja ügyeit. Ha békén hagynák az országot, ez az út, ha nehezen is, de járható lenne. Minden világos. Tudjuk, mennyire kockázatos a mostani helyzet, de azt is, hogy mi mindent veszíthet az ország a feltétel nélküli megadással. Tudjuk, mit kíván az IMF. De vajon mit kíván a magyar nemzet? Ideje megszólalni.

(Forrás: MNO.hu)

Miért kellünk az EU-nak?

Magyarországra három indok miatt van szüksége az EU mögött álló pénzügyi csoportoknak. Olcsó munkaerő, felvásárlópiac, jó adós. Ahhoz, hogy ezt láthassuk, néhány dolgot meg kell figyelnünk.

A II. világháború után létrehozott „szocialista tömbben” Magyarországnak szürke eminenciás szerep jutott. Furcsa ezt kimondani, de volt ésszerűség a KGST-ben, ugyanis minden országra azt a szerepet rótták, amely a legjobban illeszkedett a profiljához. Ha leszámítunk néhány vakvágányt (pl. vas-és acél országa, rizs-és gyapottermesztés, stb.), akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarország kiemelkedő mezőgazdaságot, arra épülő világhírű feldolgozóipart és pl. szintén világhírű gépgyártást (Ikarusz, Rába) tudhatott magáénak. Tiltották többek között az autó- és motorgyártást, de ne feledjük, hogy ehhez nem is rendelkeztünk megfelelő nyersanyaggal. A kereskedelem jellemzően barter-típusú volt, leegyszerűsítve a konzervünkért és almánkért az oroszok Zsigulit küldtek. A kulcs a csere, azaz valódi értékért, valódi érték cserélt gazdát. Nem volt tőzsde, az árfolyamokat mesterségesen tartották magasan. Nem volt árubőség, de nem is haltak éhen az emberek.

A hetvenes években aztán megtört valami. Öltönyös, művelt nyugati emberek jelentek meg a pártszékházban és azt mondták, hogy nekünk nem is annyira jó, vegyünk fel hitelt, hogy jobb legyen. 1970-1989 között 10Mrd dollárt vett fel az ország nyugati „befektetőktől” alacsony kamatozású hitel címén. Nos, ebből a 10Mrd dollárból valójában csak 1 Mrd dollár érkezett meg hozzánk. Ez az 1Mrd dollár akkori árfolyamon 74 Mrd forint volt. Ennyi volt az államadósság. Természetesen az életszínvonal nem javult, viszont már kétféle rossz minőségű virsliből választhattunk az addigi egy jó helyett, sumákban videókazettákat lehetett behozni az országban és kialakult a vetkőzős tollak kultusza.

A rendszerváltásig az 1, valójában megkapott Mrd dollár után 12 Mrd dollárt törlesztettünk vissza. Németh Miklós azonban az országgyűlés elé tette azt a bizonyos papírt, amely addigra már 22 Mrd dolláros tartozást tartalmazott, és amely visszafizetésére Antall József kötelezettséget vállalt. Mivel az ország anyagi helyzete nem tette lehetővé a törlesztést, ezért 2000-ig az állami vagyon 92%-a privatizálásra került. Ma az államadósság több, mint 21.000Mrd forint. Aki vak, az nem látja, hogy ilyen módon került adósságcsapdába hazánk, és minimum szintén vak, aki azt hiszi, hogy ebből ki lehet törni törlesztés útján. Nem lehet!
Előző írásunkban foglalkoztunk vele, hogy mindaddig, amíg egy ország rendelkezik saját valutával, addig van lehetősége különböző pénzügyi manőverekkel mozgásteret teremteni magának, amely akár az államadósság nagymértékű csökkentésére is alkalmas. Magyarország azonban 2000-ben törvényi úton mondott le a saját fiskális politikájáról, amikor alárendelte a Magyar Nemzeti Bankot az Európai Központi Bank alá. Innentől a jegybank monetáris politikája már nem a lakosságot szolgálja, hanem a piaci szereplők kívánságait teljesíti. Ne feledjük, az államadósság 2002-2010 között 50%-ról 82%-ra emelkedett. Mondhatjuk persze, hogy mihez képest. Hát a GDP-hez képest. Nos, a GDP folyamatosan változik, ezért minden hozzárendelt szám is változik. Ez egy rendkívül durva átverés, hiszen az ésszerűség azt diktálná, hogy tudjuk meg kerek-perec, mekkora összegű az államadósságunk, mennyi abból a tőke, mennyi a kamat, mennyi a költség. Ugye kedves Olvasó, Önnek is így számol a bankja? Mi lenne, ha azt mondaná a bank, hogy az aktuális fizetéshez képest 20%, az ópium árához képest 31%, míg a Tisza vízállásához képest 13% a tartozásunk. Tudnánk, hogy mennyivel tartozunk? Nem, fogalmunk sem lenne! Nos, ez a lényege a GDP-hez mért államadósságnak, azaz soha ne tudjuk, hogy mennyi is az annyi.

Eddig csak a pénzről beszéltünk, ám nyújtsa fel a kezét az a kedves olvasó, aki már evett forintot, dollárt, vagy eurót. Kérem az is jelentkezzen, aki már evett short-ügyletet, tőzsdei árfolyamot, esetleg piaci szereplőt. Amit megeszünk, azt a mezőgazdaság termeli ki. Azt csak korrepetálás jelleggel emelnénk ki, hogy a valódi tej nem a Metro-ból van, hanem a tehéntől.
A magyar mezőgazdaság útja valódi iskolapéldája egy ország megroppantásának. Most – hála Istennek – ismét reneszánszát éljük a magyar termékek keresésének, azonban ezzel sajnos már jócskán késésben vagyunk. A hazai mezőgazdaság a rendszerváltás előtt elég jól működött, mind háztáji, mind nagyüzemi szinten. Ma viszont folyamatosan forráshiánnyal küszködik, csökken a termelés és évek óta importra szorulunk még alapvető élelmiszerek esetében is. A mainstream közgazdászok váltig állítják, hogy egyrészt nem lehet kitörési pont a mezőgazdaság, másrészt nem fenntartható és oly kevéssé hatékony, hogy nem lehet versenyképes a külföldi árukkal.
Az első felvetést könnyű cáfolni, hiszen termőföldjeink mennyisége és minősége 50 millió ember megélhetését tudja, magas színvonalon ellátni, ez tehát nettó hazugság a részükről. Természetesen nagyon fontos kitörési pont ez. A versenyképességi és fenntartható fejlődéssel kapcsolatos kijelentés már egy sokkal burkoltabb hazugság, amit érdemes körüljárni.
1990 előtt a magyar mezőgazdaság – leszámítva a nálunk nem termő egzotikus termékeket – 100%-ban ellátta a hazai piacot és hatalma exportot bonyolított le. Ekkor az ország lakossága bőven 10 millió felett volt. Ma a lakosság 10 millió alatt van és lassan több mezőgazdasági terméket importálunk, mint amit előállítunk. Ebből az következik, hogy szó sincs arról, hogy a fenntartható fejlődésben alulmaradtunk volna, hiszen ha ugyanannyit termelnénk, akkor bőven megélnénk belőle. Ergo, mi ebben a nem fenntartható? Ha megélnénk, akkor miért nem tesszük, adódik a kérdés. Ehhez egy példát kell felhoznunk a Luganói tanulmány című könyvből, amely ugyan fikció, kár, hogy jellemzően szinte minden szava igaz.

Közép-Afrikában sok-sok ember él és jó a termés is, amit adott évben a földön megtermeltek. Közvetlenül a betakarítás előtt nyugatról nagy mennyiségű segélyszállítmány érkezik. A termelő emberek látják, hogy ingyen érkezik az étel, nem kell dolgozni érte, ezért a termés csak egy részét takarítják be. A segély elfogy, viszont még termelnek, csak kevesebbet. A következő betakarítás előtt menetrendszerűen érkezik ismét a segély. Még kevesebbet takarítanak be. Így megy ez néhány évig. Egyszer csak az emberek megunják a termelést, hiszen a segélyért nem kell dolgozni és felhagynak a földműveléssel. Rá egy évre már nem jön segély. Rengetegen éhen halnak. A földek egy része tönkrement, már nem tudják újra művelni, míg a másik részt viszonylag kevés pénzért elkótyavetyélték. Azokat visszavásárolni a nyugati „befektetőktől” már nem lehet. Mit tehetnek hát a földművesek? Mindenüket hátrahagyva beköltöznek egy városi gettóba, ahol fillérekért dolgoznak a nyugati befektetők – korrupció által – helyi adómentességet élvező gyárában.

Nálunk – kevésbé primitív módon – ugyanez történt. Egy-egy évben beöntötték az import tejet, sertéshúst és más termékeket az országba. A hazai termelő két-három évig bírta, aztán kijelentette, hogy a folyamatos veszteségei miatt nem bírja tovább. Rá két évre már sokkal drágább volt a sertéshús és a tej, azonban ennyi is elég volt az egyes ágazatok tönkretételéhez. A versenyképességünk tehát tudatosan lett szétverve. Ma az Unió dönti el, hogy miből mennyit termelhetünk. Nem azt, hogy mennyi banánt importálhatunk, abból bármennyi jöhet, ha van rá pénz, de azt pontosan megmondja, hogy mennyi cukrot gyárthatunk. Hová ültethetünk barack- és szilvafát. Mennyi szőlőt kell kivágnunk és pláne, hogy hogyan nem szabad tömni a libát.
A mezőgazdaságra épülő feldolgozóiparunk nem romokban van, hanem gyakorlatilag megszűnt. Ki emlékszik még azokra a Szudánban készült képekre, ahol az ottani lakosok az Aranyfácános konzervdobozokat mutogatják? Ki emlékszik még a Hajdú-Bétre, a cukorgyárainkra, a hazai kézben lévő csokoládégyárakra és a többire? Ha nincs mezőgazdaság, nincs mit feldolgozni.
Egy ország legfontosabb bevételi forrása az export. Gyakran halljuk, hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív, azaz jövedelmezőbb az export, mint amennyit importra költünk. Ez szintén hazugság, még pedig az alábbiak miatt. Az export közel 90%-át külföldi, multinacionális vállalatok bonyolítják, amelyek amellett, hogy adókedvezményt élveznek, a profitjukat kiutalják az országból. Tehát az országnak sok haszna nincs belőle. Az import viszont főként a lakosság ellátása céljából érkezik, mobiltelefonok, számítógépek, vagy szlovák tej formájában, amiért mi kőkeményen fizetünk. Azaz, amit itthon megtermel a magyar munkaerő, abból nincsen haszon, viszont ami bejön, azért busásan fizetünk. Nos, ez is ki van találva.

A rendszerváltás óta két kifejezés nagyon mélyen beégette magát a köztudatba. Az egyik, hogy az állam rossz gazda, a másik pedig, hogy a piac szabályozza önmagát. Az első kijelentés kapcsán képzeljük el, hogy a sarki gumishoz betérünk egy defekt miatt. Ő kijelenti, hogy megcsinálja ugyan, de egyrészt rosszul, másrészt a szomszéd gumis sokkal jobb. Nos, betérünk ide még egyszer? Naná, hogy nem! Ebből egyetlen dolog következik: amelyik politikus ezt mondja, azt abban a pillanatban páros lábbal kell kirúgni a parlamentből, de úgy hogy pukkanjon! Az az ember alkalmatlan a feladata ellátására, tehát semmi helye nincs ott. Az állam igenis jó gazda lehet, ha megfelelően vezetik. Az állam feladata, hogy szabályozzon, koordináljon és segítse a benne élőket. Nincs az a piaci szereplő, aki ezt elvégzi helyette.

A másik kijelentés az, hogy a piac szabályozza önmagát. Viccesen mondhatnánk, hogy ez részben igaz. Ha például egy falusi piacon valaki poshadt almát árul, akkor tőle nem vesznek, nem keres pénzt, ezért rosszul él. Aki szép almát árul, attól sokat vesznek, tehát jól él. Aki olcsóbban adja ugyanazt, attól többen vesznek, így jobban jár, mint akitől csak kevesen. Sima ügy, nem bonyolult. Azonban –itt , és ez a legfontosabb dolog – egyenlő felek küzdenek a vásárlók jogaiért. Magyarországon pedig nem!

A hazai vállalkozó nem kap adómentességet, elégséges állami támogatást, exporttámogatást, szemben a külföldi multival, amely néhány évig adómentességet kap – majd rögtön odébb is áll – és a saját állama támogatja, nonszensz módon például abból a befizetésből, amit mi juttatunk az EU-nak és ő azt továbbadja az aktuális tagországnak. Érdekes módon, mi ezekből a „bulikból” mindig rosszul jövünk ki. Azt ugye pl. nem gondolja bárki is komolyan, hogy a hazai autópályákat nekünk építik, némi uniós támogatással. Szó sincs róla, az a kereskedelmi logisztikát szolgálja. Amit itt megtermelnek, így tudják a leggyorsabban kivinni és eladni másutt. Nekünk bőven elég lenne egy autóút, sőt helyenként egy kis kátyúzás is.

Sok mindent lehetne még kiemelni, azonban talán ennyi is elég, hogy lássuk, Magyarországra három indok miatt van szüksége az EU mögött álló pénzügyi csoportoknak. Kell az olcsó munkaerő az összeszerelő üzemekbe és hasonló egységekbe. Kell a felvásárlópiac, hogy a nyugati túltermelés által előállított, gyakran igen silány minőségű árut rásózhassák valakire. Harmadsorban pedig kell egy jó adós, amely a hitelcsapdából nem tud kitörni, de a törlesztéseket újabb és újabb hitelek felvételével, akár saját polgárai kárára is ki tudja termelni. Szóval ezért kellünk mi. Kérdés, hogy nekünk miért kell ez?

Forrás: Lokális túlélés