Helyi Pénz kategória bejegyzései

Te bűnös vagy?

Van a közgazdaságtanban egy olyan fogalom, hogy eredendő bűn. Ha még nem találkoztál vele, akkor gondolom Te is felteszed a nagy kérdést, hogy mi köze a bűnnek a gazdasághoz?

Nos, javaslom, olvasd el az alábbi bejegyzést, és meglátjuk Te bűnös vagy-e gazdaságilag :)

eredendo_bun

A közgazdaságtan definíciója szerint:

A közgazdaságban az úgynevezett „eredendő bűn” azt jelenti, hogy az adott ország nem tud a saját valutájában hosszú lejáratra eladósodni, s az eladósodás ekkor devizában és rövid lejáratra következik be. Forrás: Közgazdasági Szemle, 2009. május NEMÉNYI JUDIT cikke: A monetáris politika szerepe Magyarországon a pénzügyi válság kezelésében
Vagyis: az „eredendő bűn” a devizaeladósodás

A bűnről: Bél Mátyás evangélikus püspök, tudós a rovásírásos emlékek gyűjtője által, 1718-ban publikált régi magyar fordítása a kerestény imának: „Mi atyányk ki az menyekben vagy, szenteltessék az te neved. Jőjön el országod. Légyen az te akaratod mi képen menyben azonképen az földönis. Az mi kenyerünket az mindennapiat adgyad nékünk ma. És engedd meg mi nékünk az mi adóságinkat miképpen miis meg engedünk azoknak az kik mi nékünk adóssok és ne hadgy minket késértetbe jutnunk de szabadiczs meg az gonosztul. Mert tied az ország és az hatlom és az diczsőség mind öröknöröké amen”

Tehát a legnépszerűbb keresztény imánkban, és fohászunkban a bűn = adósság

Hogyan adósodtunk el devizában?

A lakossági, és vállalati devizahitelek problémáját mára mindenki ismeri, és érzi a bőrén. De azt kevesen tudják, hogy az állami devizaadósságnak milyen története van, és milyen ma is működő folyamatai alapján esünk bűnbe minden nap. Ennek a bűnbeesésnek a megismeréséhez kattints ide, és olvasd el ezt a bejegyzést.

Fix fizetés feltétel nélkül

Még meg sem száradt a digitális tinta az előző blogbejegyzésemen, aminek a címe: a szabadságnak ára van, és máris egy másik tanító, Takáts Péter a bejegyzésem “keretrendszerét” visszaadta egy teljesen más nézőpontból, ami alapján akár minden magyar állampolgár feltétel nélkül kaphatna fix fizetést.

Tudom, egyeseknek elképesztően hangzik, de nézzétek meg az alábbi kisvideot, ahol meglátható benne a lényeg:

Kiváltható-e a forint?

A világon immár több ezer helyen működik pénzhelyettesítő utalvány, azaz közismertebb nevén helyi pénz. Itthon még lassan terjed, de egyre népszerűbb, így további forinthelyettesítőkre is számíthatunk a közeljövőben, annak ellenére, hogy egy tavalyi MNB tanulmány szerint a helyi pénzek a legtöbb esetben nem tudják elérni valódi céljukat, azaz a helyi gazdaság erősítését. A kibocsátók ugyanakkor azt mondják, hogy a több tízmilliós forgalom és a felélénkült helyi közösség őket igazolja, így decemberben saját szövetséget alapítanak.

Az elmúlt évek gazdasági válsága következtében számos vállalkozás vesztette el forgalmának jelentős részét, így, hogy a helyben képződő vásárlóerő ne kerüljön ki a térségből, idén bevezettük a Balatoni Koronát – nyilatkozta a Napi Gazdaságnak Leitold László. A Balatoni Korona Zrt. elnök-vezérigazgatója elmondta, hogy a cél elérésének érdekében csak helyi cégekkel kötöttek elfogadóhelyi szerződéseket, így egyfajta közösségi pénznek is tekintik a pénzhelyettesítő utalványt. Ennek az utalványnak a különlegessége, hogy ez az első rendszer, amely többségi önkormányzati részvétellel működik, így például Porga Gyula (Fidesz-KDNP), Veszprém polgármestere, az indulást követő sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a város szociális szolgáltatásainak egy részét (például az átmeneti segélyt) Balatoni Koronában juttatja a rászorulóknak, ami évi 15-18 millió forintos forgalmat jelent. Ugyancsak utalványban kapják béren kívüli juttatásaikat a városi köztisztviselők, valamint Balatoni Koronával fizethetnek hő- és szemétszállítási díjat az önkormányzat tulajdonában lévő Veszprémi Közüzemi Zrt.-nek a hat hónapnál hosszabb ideje tartozók.

A 2010-ben indult, első ilyen hazai rendszert jelentő soproni kékfrankkal a helyi gazdaságot kívánjuk élénkíteni, de bízunk benne, hogy ezáltal a közös kultúrához, a közös gazdasági térséghez való tartozás érzése is erősödni fog – mondta lapunk érdeklődésére Perkovátz Tamás, a kibocsátó HA-MI-ÖSSZEFOGUNK Európai Szövetkezet igazgatóságának elnöke. Szerinte az is a helyi utalványok bevezetése mellett szól, hogy miközben a forintot esetenként érdemes kivonni a gazdasági körforgásból, mert részvénybe, különböző alapokba stb. fektetve több eredményt érhetünk el, mint a reálgazdaságban, addig a kékfrankot nem érdemes kivonni a rendszerből mert nem kamatozik. Ezáltal pedig “gyorsabban mozog” a pénzhelyettesítő utalvány, így több gazdasági szereplőt köthet össze, mint a forint, de elkerülhető az is, hogy a hiányzó pénzügyi források megakasszák a hazai gazdaság egészséges működését – magyarázta a helyi pénz előnyeit Perkovátz.

Eddig jó

Az eddig elért eredményekkel mindkét megszólalónk elégedett, mint azt Leitold elmondta, az eredeti terveik szerint 2-3 éven belül akarták elérni az utalvány térségbeli megismertetését, ehhez képest pedig “időarányosan” jól állnak. A Balatoni Korona terjesztése érdekében az elmúlt fél évben már 150 elfogadóhellyel kötöttek szerződést, várakozásaik szerint 200 lesz az év végére, míg egy-másfél éven belül elérnék a 300-as határt. A forgalom ugyanakkor még visszafogott, hiszen a tízmilliós forgalomba helyezés mellett, néhány milliós vásárlást bonyolítottak vele.

A következő fázisban szeretnénk olyan nagyobb kibocsátókat találni, akik dolgozóiknak bizonyos juttatásokat Balatoni Koronában adnának – hangsúlyozta Leitold, majd hozzátette, hogy ez biztosíthatná azt, hogy használata tömegesség váljon, illetve ezáltal újabb elfogadóhelyeket tudnának bevonni a rendszerbe. Márpedig erre szükség lenne a vezérigazgató szerint, hiszen a legnagyobb hátrányuk éppen az, hogy sokan nem ismerik jelenleg a Balatoni Koronát, így hiába adnak 2-10 százalékos kedvezményt az elfogadóhelyek, egyelőre kevesen használják ki a lehetőséget.

A számos támadás ellenére még mindig létezünk – felelte Perkovátz Tamás arra a kérdésre, hogy milyen eredményeket értek el a fennállásuk óta. Mint mondta, forgalomban lévő kékfrank mennyisége ugyan kissé elmarad az előzetes várakozásoktól, de az elfogadóhelyek számának növekedése a terveknek megfelelően alakul és lassan megközelítik a 100 millió forintot, ha azt nézzük mekkora értékben fizettek a soproni kékfrankkal. Ennek megfelelően hónapról-hónapra növekszik a kibocsátás, de – hiába a tervek szerinti növekedés – máig gondot okoz, hogy nincs elég elfogadóhely: “Tyúk, vagy tojás? Amíg nincs elegendő elfogadóhely, addig nem lehet igazán használni, ha pedig nincs elegendő forgalomban lévő kékfrank, akkor miért lenne érdemes csatlakozni a rendszerhez?” – foglalta össze Perkovátz a kereskedők aggodalmait. Szerinte éppen ezért nehézkesen halad a térnyerés, de már így is közel 800 elfogadóhellyel büszkélkedhetnek.

Abban mindkét szakember egyetértett, hogy a helyi pénzek bevezetése az idegenforgalomra is jó hatással lehet, hiszen ezáltal egy új látványosságot kap a térség, amiért akár a turisták is elutaznának a régióba. Perkovátz szerint emellett a helyi pénzek sikerét az is mutatja, hogy a rendszert a mai napig alkalmazza Svájc, pár hónappal ezelőtt vezette be az angliai Bristol városa, de Brazília és Uruguay is használ pénzhelyettesítőket, magyar támogatói között pedig megtaláljuk Király László Györgyöt, a PSZÁF egykori elnökét és Boros Imrét volt PHARE minisztert is. Perkovátz ezen kívül kiemelte, hogy más érvek is szólnak az utalványok mellett, hiszen a “közösségi pénz bizonyítottan pozitívan hat a használók közösségére”. Szerinte ugyanis ezáltal erősödik a kohézió, az együvé válás érzése, márpedig a vállalkozók közössége hatékonyabb, mint az egyedül küzdő vállalkozás. Mindezeknek köszönhetően decemberben várhatóan megalakul a Magyarországon helyi pénzt kibocsátók szövetsége, ám erről Perkovátz egyelőre nem kívánt bővebben nyilatkozni.

Vannak követőik…

Az eddigi kezdeményezések mások figyelmét is a helyi pénzek felé fordították, nemrég jelentették be a Bocskai Korona indulását, de ilyen például a Rábaközi Vidékfejlesztési Egyesület is, amely a közeljövőben tervezi elindítani a rábaközi tallért. A Rábaköz jelentős helyi erőforrásokkal rendelkezik, olyanokkal, amelyek segítenek abban, hogy a tájegység képes legyen megszervezni egy ilyen összefogást – magyarázta a Napi Gazdaságnak a bevezetéssel kapcsolatos terveiket Hutflesz Mihály, az Egyesület alelnöke. Szerinte a tájegységi identitásra építve egyfajta autonómiát valósítanának meg, mely során a helyi termelést, a helyi feldolgozást, a helyi értékesítést összefognák annak érdekében, hogy a térségben megtermelődő jövedelmek minél nagyobb részben a tájegységben maradjanak. Ebbe a szerkezetbe beleilleszkedik a helyi pénz Hutflesz szerint, aki hozzátette, hogy nem hiába lett a rábaközi tallér szlogenje is az, hogy “Több mint utalvány!”.

A rábaközi tallér bevezetése jelenleg a bankó (az utalvány) legyártása előtt áll, így a következő feladat az utalványok fizikai megvalósításához szükséges forrás előteremtése lesz az alelnök szerint. Amint ez megvan, úgy a kibocsátandó mennyiséget határoznák meg, de ezzel kapcsolatban optimista volt Hutflesz, mint mondta egy előzetes véleménykutatás szerint sokan szeretnének kibocsátóként csatlakozni a kezdeményezéshez.

… és vannak ellenzőik

Természetesen nem mindenki látja így a helyi pénzek szerepét, a Magyar Nemzeti Bank (Helmeczi István Nándor és Kóczán Gergely által készített) tavalyi elemzése szerint nem állja meg a helyét az az indok, hogy az utalványok növelik a helyben elköltött pénzmennyiséget.

Az anyag szerint “józan ésszel is belátható”, hogy a lakosság, a vállalatok helyi pénz nélkül is elsősorban a saját székhelyükön és azok közvetlen környezetében található szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezt támasztja alá az “A magyarországi pénzforgalom térképe” című másik MNB-tanulmány (Helmeczi, 2010), mely szerint az átutalások mintegy 40 százalékát az adott településen belüli, a felét pedig 50 kilométeren belüli címzett részére indítják. (Volt egy hasonló amerikai felmérés is – Brockmann, 2006 -, mely szerint a bankjegyek túlnyomó része (50-70 százaléka) két hét alatt nem kerül 10 kilométernél távolabb.) Éppen ezért – vonják le a konklúziót a tanulmány készítői – az ilyen kezdeményezésektől önmagában nem fog a boltok, szolgáltatók bevétele megnőni.

Ugyancsak a helyi pénzek ellen szól az MNB anyaga szerint az, hogy “mára már a gazdasági munkamegosztás, a specializáció sokkal intenzívebb, mint száz éve volt, és még a Magyarországnál nagyobb, földrésznyi országok sem képesek minden szükségletüket megtermelni maguknak, nemhogy egyes városok. Ez azt jelenti, hogy a helyi boltok részben más településekről, országokból szerzik be az árusított termékek nagyobb részét. Vagyis a lakosság a helyi kiskereskedőknek fizet ugyan, de az ezt az összeget áttételesen más városban, országban található termelőnek “utalja át”.

Az sem igaz, írják, hogy a szükségesnél kevesebb csereeszköz (jelen esetben forint) van forgalomban, hiszen a készpénz mennyiségét a piaci szereplők, köztük a lakosság határozza meg azzal, hogy mennyi készpénzt szeretne felvenni. Ennek megfelelően a forgalomban lévő készpénz szezonális ingadozást mutat, például karácsony előtt hagyományosan megnő, majd januárban visszacsökken. A válságot megelőző szinthez képest visszafogottabb kereskedelmi banki hitelezés a tanulmány szerint szintén nem annak köszönhető, hogy “elfogyott a pénz” (vagyis nem arról van szó, hogy a bankok nem lennének képesek hiteleket nyújtani), hanem annak, hogy a korábban megszokotthoz képest a bankok jóval alaposabb hitelbírálatot végeznek, és a vállalatok is kevesebb hitelt akarnak felvenni.

(Forrás: Napi.hu)

Miért növekszik az államadósságunk?

Lassan sokan képben vagyunk, akik látják azokat a globális pénzrendszer által diktált folyamatokat, ami által az államadósságunk kamatterhei lassan visszafizethetetlen mértékűre növik magukat, de az sajnos kevesen tudják, hogy hogyan jutottunk el ide, és mi lenne a kiút, ugyanis az adósságunk eltörlése önmagában nem oldja meg véglegesen a problémát, mivel nem tartalmazza azt a megoldást, ami miatt idáig jutottunk.

Két elv az adósságnövekedéshez:

Az egyik a kamatszedés elve: arra kérlek, hogy próbálj meg úgy levegőt venni, hogy azt tőlem kapod hitelbe 10 percre, de amikor kifújod azt, kérlek, minden kifújáskor 5% kamattal növelt levegőmennyiséget fújj ki. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha ezt a feladatot megtennéd, milyen arcod lenne a 15. percben. Valószínűleg lila. Nos, így működik a mi pénzünk is. A véges mennyiségű pénzből a kamatfizetésnek nincs fedezete a reálgazdaságban.

Természetesen nem azt állítom, hogy nem kell pénzhasználati díjat fizetni, de a fenntarthatósági szabályokat figyelembe kellene venni. A kamathoz szükséges pénzt vagy újabb hitelből tudod visszafizetni, újabb kamatfizetési teherrel, vagy vagyonvesztéssel, amikor a hitelező végrehajtja rajtad a nemfizetést. Ellenben a kezelési költség típusú díj a teljes pénzmennyiségből fizetendő vissza, így azt gazdasági cserében teljesíteni tudom (ennek fenntarthatósága főleg a helyi pénzek esetében igaz), míg az előző kamatszedéses esetet vagyonvesztéssel lehet csak visszafizetni, mivel az a teljes pénzösszeg feletti mennyiségből született. A kettő költségtípus nem azonos, és tudnunk kell megkülönböztetni azt.

A másik az adósság elve: Gondolom, abban egyetértünk, ha egy család kevesebbet termel, mint amennyit fogyaszt, akkor hónap végén valakinek a hitelét kell használnia, ha nincs megtakarítása, és túl akar élni.

Ugyan ez a helyzet egy nemzettel is, azaz ha egy nemzet többet fogyaszt (hazai termék fogyasztás + import fogyasztás), mint amennyit termel (hazai termelés + export termelés), akkor év végére deficites lesz az államháztartása, és hitelt kell felvennie, ami hitel ráadásul folyamatosan kamatozik is. A kamatos kamat elv pedig a fenti példa miatt fenntarthatatlan lesz egy idő után.

Ennek a állami adósság kialakulásának folyamata nagyon egyszerű: Amikor egy multi import árut szerez be, akkor a forintbevételét átváltja a számlavezető bankjánál, devizára. A kereskedelmi bank a bankközi piacon vesz devizát forintért, de amikor a forint túlkínálatban van, azaz gyenge az árfolyam, akkor a jegybank, devizáért vásárol forintot, ami által kiegyenlíti a piaci keresleti hiányt, mivel az MNB legfontosabb feladata a “pénzügyi stabilitás“. A jegybank pedig devizatartalékot az IMF-től, és ehhez hasonló intézményektől vesz fel hitelbe, kamatra.

Összegezve:

  • Amikor import árut vásárolunk, multinacionális kereskedésben, vagy külföldön nyaralunk, akkor növekszik az államadósság.
  • Amikor magyar terméket vásárolunk, és/vagy itthon nyaralunk nem növekszik az államadósság.
  • Amikor exportálunk, akkor csökken az államadósság.

Miért nem megoldás az adósság eltörlése?

Fenti elvek mentén folyamatosan újra születik az államadósság, ha az importunk nagyobb, mint az exportunk az összes költségével együtt, ami a profitexport és profitimport egyenlegét is érinti.

Mi a megoldás?

  • Ismerjük meg a jelenlegi pénzrendszereket amennyire lehet, hogy hogyan működnek.
  • Adjuk át másoknak is, hogy Ők is ismerjék meg ezeket az összefüggéseket annyira amennyire lehet.
  • Fel kell vállalni a felelősséget, hogy mi magunk is csökkenthetjük az államadósságot a pénzünk elköltésén keresztül.
  • Ha elfogadjuk a kamat használatának fenntarthatatlanságát, akkor ne kamatoztassuk a pénzünket sehol sem, legfeljebb üzletrészért fektessük be hozamért, de azt is itthon, ahol közös a kockázat teherviselése is.
  • Ne fogyasszunk import árut, ha nem muszáj. Én is szeretem a német, és az amerikai autókat, de fizessünk érte disznóhússal. Sajnos a valóság viszont az, hogy ma az autót is, és a disznóhúst is Németországból importáljuk.
  • Szervezzünk a lakhelyünkön termelői, gyártói, fogyasztói közösséget, és kezdjünk el barterfizetésekben együttműködni a többiekkel.
  • Törekedjünk export termelést megvalósítani, kialakítani annyit, amennyit csak tudunk.

Első lépés

Oszd meg az ismerőseid közt ezt a bejegyzést, annyinak, amennyinek tudod 😉

Euró helyett saját pénzben fizetnek a görögországi Vólosz lakói

Sajátos megoldást választottak a görögországi Vólosz kikötőváros lakói a készpénzforgalom kiküszöbölésére: euró helyett a saját maguk kitalálta pénznemben, TEM-ben fizetnek az árukért és szolgáltatásokért.

A BBC tudósítójának helyszíni beszámolója szerint a rendszer tulajdonképpen egyszerű cserekereskedelem: ha valaki elad egy árucikket, vagy szolgáltatást nyújt, akkor annak ellenértékét jóváírják a számára a rendszerben, oly módon, hogy egy TEM egy eurót ér. Ebből a “megtakarításból” aztán ő is vásárolhat másoktól a helyi pénzért.

Az interneten szervezett kereskedési rendszerhez a 80 ezres város lakosságából eddig mintegy 800-an csatlakoztak: mindegyiküknek van egy TEM-folyószámlája, és ezen írják jóvá az eladott tételek ellenértékét, illetve terhelik meg a vásárolt tételekkel.

A város piacán gyakorlatilag mindent meg lehet vásárolni: élelmiszereket, zöldségeket, ruházati cikkeket, ékszereket, elektronikai termékeket, és cserébe lehet nyelvórákat, vagy informatikai oktatást eladni. A BBC tudósítójának ottjártakor egy fiatal nő éppen 24 TEM-ért vásárolt díszes gyertyákat, a rávalót jógaórákkal teremtette elő.

Mindamellett a városka lakói tisztában vannak azzal, hogy a TEM csak alternatív fizetőeszköz lehet az euró mellett, de mindenképpen reménykeltő kezdeményezés a válsággal sújtott Görögország lakosai számára.

(Forrás: gazdasagiradio.hu)

Duális pénzrendszer Kubában

Egy különleges és figyelemfelkeltő történetet szeretnénk most megosztani Veletek. Kubában él egy magyar honfitársunk, akinek egy ottani vakációja során megakadt a szeme egy helyi szépségen, ám a szokásokkal ellentétben nem ő hozta haza, a nyugati, kapitalista világba a lányt, hanem inkább úgy döntött: kint marad ebben a sajátos, karib-tengeri országban, és egy teljesen más értékrend köré szervezi ezentúl az életét.
A fiatalemberrel való levelezésünk során döbbenten vettük tudomásul, hogy már a kommunisa Kubában is többfajta pénz van hivatalosan is forgalomban, amelyet államilag úgy hívnak: duális monetáris rendszer. De álljon itt inkább az ő izgalmas ismeretterjesztő beszámolója a jelenlegi (azért nem irigylésre méltó) kubai gazdaságról és pénzeszközökről, amelyet kizárólag Nektek – a mi kérésünkre. Fogadjátok szeretettel!

‘Kubában 1959 óta ugyanazok a vezetők vannak hatalmin, akik ma is, azaz jelenleg a Castro-testvérek, így az ő kezében van minden, ami politikával, pénzüggyel, gazdasággal stb. kapcsolatos. Így nem beszélek az 1959 előtti időszakról, az amerikai befolyásról, az akkori pénzrendszerről, csupán a fél évszázad alatti „forradalmi” pénzrendszerről.
1965 óta a Kubai Kommunista Párt az egyetlen legális hatalom a karibi szigetországban.

Ha jellemeznem kellene az újkor kubai pénztörténeti eseményeit, akkor három részre osztanám az elmúlt ötven évet.

1. 1959-1990. A forgalomban lévő hivatalos fizetőeszköz a kubai peso (CUP) volt. Az 1980-
as években a kubaiak szinte dőzsöltek, annyira jól dübörgött a testvéri szocializmus és a
KGST országokkal való kereskedelem. Kuba ekkor élte fénykorát, ha az elmúlt fél évszázadot nézzük.
2. 1990-2000. A forgalomban lévő hivatalos fizető eszköz a kubai peso (CUP) és az amerikai dollár (USD). Ebben az időszakban 1 USD 120 kubai pesot ért. A szocialista tábor és a Szovjetunió felbomlásával Kuba válságba került. A legkeményebb évek 1990 és 1995 között voltak, amikor is békeidei szükségállapotot vezettek be (periódo especial), ami hivatalosan még most sem ért véget! Az ország egésze éhezett, de az emberek kitartottak és maradtak a szocializmus vörös útján, azaz nem történt rendszerváltás! Új szövetségest találtak:
Venezuela, amely dollár milliárdokkal segítette a kubai politikai rendszer túlélését. Ebben az időszakban 8-10 féle egyéb fizetőeszköz volt forgalomban, amelyről igen keveset tudok.
3. 2000-napjainkig. Duális monetáris rendszer kialakulása. A CUC és az USD sokáig együtt volt jelen a pénzpiacon, de később teljesen beszüntették az USD-t, mint „kötelezően” átváltható valutát, sőt a Kuba-ellenes Bush adminisztráció szankcióira válaszul bűntető adóval (kb. 10%) sújtják az amerikai dollár átváltását. Továbbra is váltható, de csak nagy veszteséggel, ezért az ide utazó turisták a következő valutanemek valamelyikét használják, sőt csak ezeket váltják át konvertibilis kubai pesora (CUC), azaz kubai dollárra: euro, svájci frank, kanadai dollár, japán jen, angol font. Jelenleg két fajta hivatalos pénzeszköz van forgalomban, immár több mint egy évtizede: kubai peso (CUP) és a kubai konvertibilis peso (CUC vagy dollár). Bár konvertibilisnek mondják, még sem az, hiszen Kubán kívül sehol sem váltják be legálisan, bármennyire is erős valutáról beszélünk.

Összefoglalásként az alábbiakban egy idézetet szeretnék bevágni a most készülő KubaKaland.hu című könyvemből, amely a duális monetáris rendszer villantja fel sajátos stílusban:

„Kubában hivatalosan kétfajta nemzeti fizetőeszköz létezik. Az egyik a kubai peso, más néven moneda nacional vagy csak simán peso. Rövidítése: CUP. Ez a kubai emberek pénze. A fizetésüket is többnyire ebben veszik fel. Ezzel fizetnek rezsit, ezzel vesznek alapvető élelmiszereket, ebben fizetnek belépőket múzeumba stb. Újabban ebben fizetnek adót, ha egyéni vállalkozást indítanak és ők is kubai pesoért adhatják el termékeiket, szolgáltatásaikat. A másik fizetőeszköz a konvertibilis peso vagy dollár vagy CUC, ami egyben a rövidítése is. Egy dollárért (CUC) 24 kubai peso-t (CUP) adnak, de 25 kubai peso szükséges, ha egy dollárt akarunk venni! Egy euro 1,2 és 1.4 CUC között változik mostanában (volt idő, amikor majdnem egy az egyben váltották), azaz igen erős valutát kreáltak maguknak a kis kubaiak. Utálják is ám nagyon! Főleg azért, mert nincs nekik, meg azért, mert minden, ami minőséget képvisel, legyen az szappan, ruha, cipő, televízió, mosógép vagy akár étolaj azt mind-mind csak és kizárólag keményvalutában, azaz CUC-ban kell megfizetni nemtől, vallási hovatartozástól és állampolgárságtól függetlenül. Velősen összefoglalva: minden, ami kubai pesot ér vagy kubai pesoért kapható az általában egy rakás sz_r! És majdnem minden, ami dollárért kapható az állami boltokban az kínai! Szép kis csapda, de a látszatot szépen fenntartják. Elvileg minden van kubai pesoért is, ami dollárért kapható. Ha „véletlenül” nincs, akkor szépen átváltják a dolláros terméket pesora és máris kapható kubai pesoért. Gyakorlatban tehát, ami egy kicsit nívósabb terméknek vagy szolgáltatásnak tűnik, azt biztos, hogy dollárban kell kicsengetni. Az egyik kisebb probléma ezzel annyi, hogy az emberek kubai pesot keresnek, így ha dolláros terméket akarnak megvásárolni, akkor át kell váltaniuk, mert hivatalos dolláros boltokban csak dollárt fogadnak el. Így minden egyes dollár beváltásakor veszítenek 1 kubai pesot, hiszen 25 peso egy dollár. A másik, sokkal nagyobb strukturális probléma, hogy a havi átlagkereset 300 kubai peso körül mozog, de inkább alatta! Számoljunk csak gyorsan utána! 300 kubai peso 12,5 dollár. Egy liter (83-as használhatatlan) benzin 1 dollár, egy dobozos Bucanero sör (0,33 literes) 1 dollár, egy kg orosz mélyhűtött csirkemáj 1,9 dollár, egy liter pasztőrözött dobozos tej 2,4 dollár, egy üveg Santiago minőségi rum 7 dollár, egy kg liszt 1,1 dollár, egy szoba egy átlagos szállodában 50 dollár, autó bérlése naponta 80 dollár, egy pár bőrcipő 60 dollár és egy farmer 35 dollár. Vissza is tértünk a ruhákhoz. Még talán annyit, hogy apósom nyugdíja 240 peso, azaz pontosan 9,6 dollár havonta…”

Szerző: BD

Hát ennyi. Mindenesetre nagyon hálásak vagyunk ezért a beszámolóért, és azért is, amiért Magyarországon élhetünk.

Új valuta és bank Isten városában a nyomornegyedek felszámolásáért

Saját pénzt vezettek be, és új közösségi bank is megkezdte működését Rio de Janeiro egyik nyomornegyedében.
Az új pénz a CDD nevet viseli, bevezetésével akarják növelni a helyi kereskedők forgalmát, a közösségi bank segítségével pedig fejleszteni kívánják a kisvárossá dagadt nyomornegyed gazdaságát a Rio de Janeiró-i vezetők, akik a szegénység csökkentésére hozták meg intézkedéseiket. “A pénz, ami a gettóban termelődik, maradjon is itt. Bebizonyosodott, hogy ez a politika hatékonyan szorítja vissza a szegénységet” – fogalmazott Eduardo Paes, a brazil metropolisz polgármestere. Az új devizát csak Isten városa (Cidade de Deus) nyomornegyed lakói használhatják a nyomornegyed kijelölt létesítményeiben. A fizetőhelyek 10 százalékos kedvezménnyel várják azokat, akik CDD-vel rendezik a számlát. Isten városának új közösségi bankja 0,5-ös, 1-es, 2-es, 5-ös és 10-es címletekben bocsátott ki CDD-t, amelynek neve a városrész portugál nevének kezdőbetűit idézi.

A Rio egyik favelája, több százezren élnek ilyen nyomornegyedekben. (Kép forrása: einclusion.hu)
A bankókon helyi lakosok arcképe látható. A pénzintézet hitelt is kínál a termelés és a fogyasztás fellendítésére, de ez Brazília hivatalos pénznemében, reálban érhető el. Az új pénz csak a favellabeli kereskedelemre korlátozódik, mivel a dél-amerikai ország alkotmányának 164. cikkelye szerint a pénzkibocsátás joga a brazil központi bankot illeti meg. Isten városa az 1960-as években kezdett benépesedni, a városrész mindig is a bűnözés és kábítószer-kereskedelem melegágya volt. Ez a nyomornegyed ihlette Fernando Meirelles 2002-es filmjét, az Isten városa című alkotást. A favellában jelenleg mintegy 40 ezren laknak. Járt már ott Barack Obama amerikai elnök is, aki feleségével és lányaival látogatott el Isten városába márciusban.
(Forrás: pozitivnap.hu)

A nemnövekedés diszkrét bája

„Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, (…) a társadalom elpusztulna” – ez az egyik fő gondolata a magyar származású, de világhírűvé az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban vált Polányi Károly (Karl Polanyi) először 1944-ben megjelent, A nagy átalakulás1 című könyvének. Polányi gondolatának eredetisége ma már talán épp főművének sikere miatt nem átütő, a közgazdászok széles tömegei ugyanis immár alapvetésként kezelik, hogy nem lehet mindent a piacra bízni.

A Magyarországot a Tanácsköztársaság idején elhagyó közgazdász szerint a modern piacgazdaság kialakulása gyakorlatilag arra vezethető vissza, hogy a piac logikája a 19. század első felében befurakodott olyan területekre is, ahol korábban nem volt keresnivalója: az emberből munkaerő, a földből termőföld lett, a gazdaság levált a társadalomról és a saját törvényei szerint kezdett működni. A recenzált könyv bemutatása előtt érdemes áttekinteni, hogy honnan indult és hová jutott a piacok bírálata. A laissezfaire, vagyis a „mindenkinek mindent szabad” elvére épülő gazdasági berendezkedés fő kritikája a Polányi-féle alapvetésből indult ki: a piacot korlátozni kell, mert amúgy súlyos károkat okoz. A végső soron az egymással szabadon kereskedő emberek összességét jelentő piac korlátok közé szorítása melletti érvek között paradox módon voltak viszonylag piackonformak is, a bírálatok egy része ugyanis abból indult ki, hogy a piaci koordinációs mechanizmusnak csak ott van helye, ahol fennállnak a szükséges feltételek, ha azonban ezek a kondíciók nem teljesülnek, akkor nem szabad a piacban bízni.

Így nincs helye a kereslet és kínálat, illetve a szabad üzletelés logikájának ott, ahol korlátozott a piacra lépés a vevői vagy az eladói oldalon, ahol a cserében részt vevők egyike jóval informáltabb a másiknál (nagy az információs aszimmetria), vagy ahol nagyok a nem szándékolt és a viselt költségekre és a bezsebelhető hasznokra sem ható külső gazdasági hatások (externáliák). Ezekben az esetekben a piac elvi szinten sem működhet hatékonyan, legalábbis ha a hatékonyságot társadalmi szinten értjük – a fenti logika tisztasága miatt nem is meglepő, hogy ezek a bírálatok mára gyakorlatilag a közgazdasági kánon részévé lettek, és piaci kudarcok gyűjtőnév alatt a neoklasszikus szintézisen belül is helyet kaptak.

A szabadpiaci megközelítést azonban nem csak a saját keretein belül bírálták – és itt nem is elsősorban a marxista piactagadásra gondolok, ami évtizedeken át a mindennapok része volt Magyarországon is. A kritikusok egy része a piaci megközelítés alapvetéseit sem fogadta el, a tengerentúlon létrejött intézményi iskola például már a 20. század elején azt állította, hogy a piaci modellek és így a szabadpiaci koordináció használhatatlanok, hisz téves alapvetésekre épülnek: azért nem szabad a piacra bízni a gazdaságot, mert Adam Smith láthatatlan keze annyira láthatatlan, hogy már nincs is. Ezt az iskolát erősítette az alternatív megközelítéséről ismert Thorstein Veblen norvég–amerikai közgazdász is, aki elsőként fejtette ki, hogy hibás a klasszikus közgazdasági gondolkodásban alkalmazott pszichológiai modell: az önző, kizárólag a saját anyagi boldogulását kereső és tökéletesen informált homo economicus nem létezik, így tévedés azt hinni, hogy a racionális döntéseket hozó emberekből kiinduló szabadpiaci megoldások üdvözítőek – azaz a piaci megoldásokat el kell vetni.

A jelenlegi gazdasági rendszer fentieknél is radikálisabb és gyakorlati életből táplálkozó tagadását hozta a 20. század második fele – a széles olvasóközönség számára a legismertebb a Római Klub 1972-es jelentése volt, amely a gyorsan növekedő népességszám és a véges erőforrások közötti feszültséggel foglalkozott, és amely beszédesen a Növekedés határai (The Limits To Growth) címet kapta. A politikai kurzusok függvényében hol az egekig magasztalt, hol semmibe vett amerikai közgazdász, John Kenneth Galbraith 1958-ban jelentette meg A bőség társadalma című művét, ami addig nem hallott érvvel támadta a piacgazdaságot – mégpedig azzal, hogy a piac manipulál. Galbraith szerint beköszöntött a bőség korszaka, amikor a cégek a reklámok segítségével újabb és újabb anyagi szükségleteket gerjesztenek, mégpedig sokszor olyan igények életre hívásával, amelyek kielégítése nem javítja az életminőséget. Galbraith volt az első olyan ismert közgazdász, aki a túlfogyasztás káros hatásairól értekezett, de sok követője akadt a 2006-ban, 97 éves korában elhunyt sztártudósnak – közéjük érdemes sorolni a mesterüknél is radikálisabb hangot megütő és a környezetvédelmet is kiemelten fontosnak tartó növekedéstagadókat, akiknek egyik képviselője, a francia Serge Latouche A Nemnövekedés diszkrét bája címmel magyarul is megjelentette gondolatainak összefoglalóját.

„Nem többről és nem kevesebbről van itt szó, mint hogy végre ki kell lábalni a gazdaságból. Sokszor ütközik értetlenségbe ez a kijelentés, ugyanis kortársaink nagy része nehezen látja be, hogy a gazdaság valójában olyan, mint a vallás” – fogalmaz Latouche a magyar kiadás elé írt előszavában, és ez a gondolat az egész könyvön végigvonul, bizonyítva a nemnövekedési paradigma radikalizmusát. A növekedéstagadók ugyanis azt állítják, hogy nem egyszerűen másmilyen gazdasági szervezésre és struktúrára van szükség, hanem el kell jutni odáig, hogy az emberiség belássa: nem szabad az életét a gazdaság felől szemlélve felépítenie. Latouche szerint ennek két magyarázata is van, mivel a „végtelen növekedés összeegyeztethetetlen a véges világgal”, a minőségi és teljes emberi élet pedig az anyagi javak halmozásával, azaz a Föld eltartóképessége határt szab a fejlődésnek, a folyamatos növekedés és fogyasztás pedig levon az életminőségből.

A fenti két ponttal kevesen vitatkoznának, azt ugyanis könnyű belátni, hogy bizonyos erőforrásokból egyszer biztosan elfogynak a készletek, állandóan dolgozni pedig senki sem szeret. Mindezt belátva is meglepő azonban Latouche receptje: csökkenteni kell a termelést és a fogyasztást, szakítani kell azzal a beidegződéssel, hogy növekedés nélkül nincs jólét, illetve felül kell vizsgálni eddigi életmódunkat is. Jobban élünk, kevesebbet dolgozunk és kevesebbet fogyasztunk – Latouche szerint vagy ezt választjuk, vagy az erőforrások kimerülését és az ebből adódó káoszt és barbarizmust. A szerző azt ugyan nem mondja meg, hogy milyen lesz a növekedés nélküli társadalom, de az kirajzolódik a könyvéből, hogy nagy lesz a váltás: véget kell vetni a globalizálódásnak, lokálisabban fogunk élni, több helyi terméket fogyasztunk majd, kevesebbet utazunk és szállítunk, így kevésbé szennyezzük majd a környezetet, és helyi pénz használunk majd. Az egyik cél épp az, hogy kevesebbet dolgozzunk, mégpedig azért, hogy igényesebb életet éljünk – a szabadidőnk egy részét Latouche szerint például szemlélődéssel és társadalmi kapcsolataink ápolásával kellene eltölteni. A megoldási javaslatokat látva a francia közgazdásznak abban mindenképp igaza van, hogy ez olyan horderejű változás, ami csak a gazdasági szférában nem lehet valóra váltani, szükség van a társadalom egészének megreformálására is.

Latouche szerint a legfőbb gond abból adódik, hogy az emberiség többet fogyaszt, mint amit megengedhetne magának, a túlfogyasztás költségeit pedig a természettel, a kevésbé fejlett országokkal és a jövő nemzedékével fizetteti meg. Abban minden bizonnyal van igazság, hogy az amerikai és a nyugat-európai életvitel globálissá válása nem lenne megvalósítható, és az is elgondolkodtató, hogy az emberiség jelenleg nagyjából harmadával többet fogyaszt, mint amit a bioszféra regenerációs képessége révén pótolni tud – azaz idővel valaminek mindenképp meg kell változnia. „Az autonóm és fenntartható társadalom kellemes és élhető lesz, anyagi szempontból azonban szükségszerűen szűkösebb körülményeket jelent majd” – ismeri el a szerző, aki szerint épp ezért van szükség a sikerhez mély változásokra.

Az olvasót akkor fogja el igazán a kétkedés, amikor Latouche az egyének által követett értékek megváltozásától várja az áttörést: egoizmus helyett altruizmust, verseny helyett együttműködést, munkamánia helyett pedig a szabadidő örömét ajánlja, illetve kéri. A követett értékek megváltoztatásának mikéntjéről azonban nem szól a szerző, és ez a továbbiakban is így marad, azaz a sokszor meglepő felvetéseket nem bontja ki Latouche, aminek következtében minden egyes felvetés után égetően ott marad a kérdés: Rendben, de hogyan?

A könyvben felsejlik az ökologikus társadalom ideálképe is, ami az ökoszisztémával tökéletes harmóniában élő kisközösségek hálózatát jelenti helyi élelmiszer-ellátással, kereskedelemmel, energetikai autonómiával és bioregionális pénzzel – de például az rejtély marad, hogy ez utóbbi mit is jelent pontosan. Ugyanígy nincs kifejtve, hogy miképp lehetne meghatározni azokat a szükségleteket, amelyek érdemesnek ítéltetnek a kielégítésre, Latouche csak arra utal, hogy ezt „a közösség egészének kell meghatároznia”, ami a kollektív döntések igazságtalanságát már megtapasztalt országokban, így például Magyarországon bizonyosan nem hangzik túl jól. A nemnövekedési mozgalom egyik szlogenjével is ez a baj: hogyan képzelhető el reálisan a „Többet és jobbat kevesebből” valósággá válása? Latouche ugyan konkrét intézkedési terveket is felvázol a könyvben, de ezekkel kapcsolatban is sok a megválaszolatlan kérdés: hogyan lehet ösztönözni a „barátsághoz hasonló kapcsolati javak termelését”, milyen hatása lenne a gyomirtók teljes betiltásának, illetve hogy miképp lehet bevezetni az ismert globalizációellenes szervezet, az ATTAC által már régóta propagált spekulációs adót, ha vannak az adót be nem vezető államok? Az sem egyértelmű, hogy milyen következményekkel járna a technológiai innovációra bevezetett moratórium, illetve hogy ki és miképp döntené el, hogy mi számít támogatandó és mi tiltandó kutatásnak?

A nemnövekedés politikai programjában vannak olyan pontok is, amivel akár liberális közgazdászok is egyetérthetnek, több lépés ugyanis egyszerűen azt irányozza elő, hogy mindenki viselje a tevékenységéből adódó összes költséget. Latouche szerint például a szállítási költségeket meg kell emelni a környezetszennyezést ellensúlyozó adókkal, hasonló okokból kifolyólag adót kell kivetni a szén-dioxid-kibocsátásra és a radioaktív hulladékra is. Az externáliák problémájának kezelése fontos és üdvözlendő célkitűzés, de az szintén sok kérdést vet fel, hogy miképp lehet számszerűsíteni a társadalmi és környezeti hatásokat – főleg, hogy a költségek esetleges túlbecslése társadalmilag is szuboptimális kibocsátási szinthez vezetne. Nehezebben érthető és képzelhető el a globális vagyonadó bevezetése, illetve a reklámok adókkal és díjakkal történő megdrágítása is.

A nemnövekedési ideológia elfogadását nagyban nehezítheti, hogy Latouche könyvéből nem derül ki, hogy az által leírt magatartásformát mindenkinek egyénileg kell elérnie, vagy pedig a közösség kényszerítené ki a helyesnek vélt életmódot. Márpedig a különbség óriási, az előbbi megoldás ugyanis annyit tesz, hogy az emberekben tudatosítani kell a felelősségüket, az utóbbi pedig azt, hogy az egyén döntési szabadságának eltiprásával jönne el a „szép új világ” – ami az esetleges szépségből rögtön alaposan le is vonna. „Nehéz előre jelezni, hogy milyen hosszú lesz az átmeneti időszak”, de a „célok tekintetében semmilyen alkut nem szabad kötni (…) Nem ígérjük, hogy az új társadalom spontán és fájdalommentes módon születik majd meg” – fogalmazza meg a totalitárius rendszereket ismerők számára vészjósló gondolatait a szerző. „Nehéz ma pontosan meghatározni az ellenfelet (…), a behódolás sosem volt még annyira önként vállalt, mint ma” – fogalmaz Latouche, aki azt is elismeri, hogy „az élet újraelvarázsolása nélkül a nemnövekedés kudarcra van ítélve”. Ez már egy humánusabb megközelítésre utal, bár a könyvet azért inkább az a szemlélet lengi át, amely szakít azzal az alapvetéssel, miszerint az ízlés és az egyéni döntések nem képezik vita tárgyát, az az egyének magánügye („De gustibus non est disputandum”).

Az embereket az üzemek és a bevásárlóközpontok között ingázó fogyasztógépi léttől féltő Latouche szerint a fogyasztói társadalmat a reklám, a hitel és a termékekbe épített gyors elavulás tartja életben, azaz mindenekelőtt ezekkel szemben kell felvenni a harcot. A nem létező igényeket felszínre hozó reklámot már Galbraith óta ismeri a közgazdászvilág, a hitelek és a bankok ostorozása pedig szintén nem példa nélküli – elég csak a válságok nagy részét a bankok és nemzetközi szervezetek hitelezési gyakorlatára visszavezető Nobel-díjas közgazdászra, Joseph Stiglitzre gondolni. A beépített elavulás ebből a szempontból kicsit kilóg a sorból, ez az érv ugyanis ritkábban jelenik meg az elméleti kritikákban.

Az ellenérzések azonban legalábbis elnagyoltak. Hol van a határ a manipulatív és az informatív reklám között? Miért baj, hogy az információs tengerben a cégek is segítik az eligazodást? Mi a gond azzal, ha egy jelenlegi megtakarító egy jelenleg megtakarításokkal nem rendelkezőnek egy adott időre, ellenszolgáltatás fejében pénzeszközöket ad át? Miért hisszük azt, hogy amennyiben igény lenne hosszabb elévelésű termékekre, mint a jelenlegiek, akkor nem lenne egy olyan leleményes vállalkozó, aki ezen szeretne meggazdagodni? A fenti mondatokból kiviláglik Latouche könyvének és elméletének egyik nagy gyengesége: a szerző ugyanis a fejekben történő változástól reméli az új rendszer eljövetelét, de mindeközben gyereknek tartja az embereket – azt sem nézi ki belőlük, hogy képesek eligazodni a reklámok világában és kiszűrni, hogy hol próbálják rábeszélni őket valami haszontalanra, és hol adnak tájékoztatást egy valóban fontos termékről vagy szolgáltatásról.

„Nem elég a kapitalizmust támadni, a gazdasági növekedésre alapozott társadalmak mindegyikével szemben kritikai álláspontra kell helyezkedni”: ilyen a szerző szerint a kapitalizmus és a szocializmus is, így meg kell haladni a modernitás egészét. Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagyja, hogy vannak olyan szempontok, amely szerint a modernitás és a gazdasági fejlődés morális értelemben is előrelépésnek tekinthető. A nagy francia gondolkodó, Montesquieu szerint „ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök”, a gazdasági kapcsolatok intenzívvé válása és a jólét, vagy másképp fogalmazva az életszínvonal ebből adódó emelkedése ugyanis változásokat generál az egyéni magatartásformákban és a társadalmi intézményekben is. A gazdasági növekedés ebből adódóan több mint a termelés és a fogyasztás egyszerű emelkedése. A gazdasági fejlődés nemkívánatos következményei miatt sokan gondolkodnak Latouche-hoz hasonlóan, de ezek a megközelítések nem veszik figyelembe, milyen következményei voltak a sokat ostorozott növekedésnek az iparosodás óta eltelt két évszázad alatt. Részben a növekedésnek köszönhető, hogy ma teljesebb életet lehet élni, mint akár pár évtizeddel ezelőtt, elég csak az oktatás, a kutatás és fejlesztés, a tudomány, az egészségügy növekedésből táplálkozó fejlődésére gondolni.

A társadalmak morális fejlődésének kritériumait nehéz meghatározni, de elvi szinten nehéz vitatkozni a felvilágosodás korának definíciójával: egy közösség akkor fejlődik erkölcsi értelemben, ha nyitottabb, toleránsabb, sokszínűbb és elfogadóbb lesz, ha lehetővé teszi a társadalmi különbségek leküzdését, és így a szerény és hátrányos körülmények közé született polgárnak sem kell attól tartania, hogy szomorú helyzetéből semmiképp sincs kiút. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekre a fejlődésekre akkor volt esély, ha a polgárok előtt ott állt a fejlődés, az egyéni kiteljesedés, a szülők által elért eredmények meghaladásának lehetősége és reménye. Ez pedig elképzelhetetlen az életszínvonal emelkedése nélkül, hiszen a folyamatos növekedés álma adja meg azt az esélyt, hogy mi már többet adhassunk át gyermekeinknek, mint amit mi kaptunk a szüleinktől, a további generációk pedig még tovább léphessenek. „A növekvő életszínvonal-érték nem pusztán abban áll, hogy ténylegesen javítja az egyének életkörülményeit, hanem abban is, ahogyan egy nép társadalmi, politikai és végső soron morális jellemzőit alakítja (…) Különösen fontos, hogy az emelkedő életszínvonal társadalmunkat nyitottabbá, toleránsabbá és demokratikusabbá teszi” – állítja az ismert amerikai közgazdász és politikai gondolkodó, Benjamin M. Friedman, akinek Jólét és erkölcsösség című munkája2 a nemnövekedési elmélet egyfajta antitézisének tekinthető. Hogy a növekedésnek és a modernitásnak inkább a Latouche által hangsúlyozott negatív hatásai, vagy pedig a Friedman által kiemelt pozitívumai a fontosabbak, mindenkinek magának kell eldöntenie. Egy azonban bizonyos: felelős döntést csak úgy hozhatunk a növekedésmentes világ „diszkrét bájáról”, ha figyelembe vesszük azt is, hogy mit veszthetünk, és mit kockáztatunk egyéni, illetve közösségi szinten a francia gondolkodó utópiájának valóra válásával.

Dr. Kolozsi Pál Péter PhD, számvevő, Állami Számvevőszék, docens, Wekerle Sándor Üzleti Főiskola (kolozsipp@asz.hu).

(Serge Latouche: A Nemnövekedés diszkrét bája. Savaria University Press, 2011, 138 oldal.)

1 Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Mészáros Gábor kiadása, Budapest, 1997.
2 Benjamin M. Friedman: Jólét és erkölcsösség. A gazdasági növekedés és a társadalmi értékek kapcsolatáról – történeti összefüggésben. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010.

(Forrás: Polgári Szemle)